Ilyenkor már mindig hideg van, éppoly hideg, mint ott, akihez érkeztél. Régen jártál itt fizikai valódban, de gondolatban talán minden nap megteszed ezt az utat.
Nem tudtál elbúcsúzni, mert nem volt rá időd, vagy talán nem is sejtetted végső együttlétetekkor, hogy most búcsúznod (is) kellene.
Élő virágot hozol a sírra, színes szirmokkal próbálván elfedni a komor, rideg kő könyörtelen fagyosságát.
Érzed, hogy érezned kellene valamit, mikor az évek távlatából szeretted mosolya csalókán élőnek tűnik. Fáj a hiánya, de legjobban önmagadat sajnálod, amiért megfosztott lettél valamitől, amit nem értesz.
Szóval letudtad a nehézkes “látogatás- projektet”, “jövőre, Veled, ugyanitt” jelszóval…De este, melankólikusan sötét magányodban azért meggyújtasz egy kis mécsest. Érte. Neki.
Hazudnál magadnak, mint, ahogy eddig is tetted, de pontosan tudod, hogy egyszer neked is kellene majd valaki virágot hozzon, és nem akarod, hogy ne szívesen tegye ezt- mindig is útáltad az álszenteskedést…