“Magányos csónak”
/Tompos Kátya: Magányos csónak (2006)/
“Semmi ágán, egyedül némán,
Lent a föld fent az ég,
Menni kéne,
Mozdulni végre,
De visszatart valami még.”
Igen, ha tudnám, mi az a valami, valószínűleg már réges-rég útra keltem volna. Vagy már el is indultam, csak nem vettem észre?!
Az egyik legrosszabb , hogy sokszor azt hiszem, végre magam mögött tudhatom a partot: a “rossz”, a “szomorúság”, a “düh”, a “félelem”, a “kiszámíthatatlanság” partját.
“Magányos csónak a tengeren,
Túl fog élni ezer vihart,
Mert egyre hívja a végtelen,
De messze még a túlsó part.”
Igen, hinnem kell elsősorban önmagamban; – szóval abban, hogy egyszer BIZTOSAN átérek a TÚLSÓ PARTRA.
“Hosszú az út,
Az éjen át,
Talán a Hold vezet tovább,
Repít hozzád.”
Igen, vágyak nélkül nem is lenne erőm hozzá. De mindennél jobban vágyom végre az IGAZI EGYSÉGRE önmagammal és a Világgal.
Igen, vannak segítőim, akik a vers szerint “Hold” álnéven tevékenykednek- és ez ad némi biztonságérzetet,; valamint reményt az útkereséshez.
“Magányos csónak a tengeren,
A szél sodorja, de megy tovább
Az út végén, majd megpihen,
Hívogat egy új világ. “
Igen, az “ÚJ VILÁG” számomra a “legboldogabb”, “legegészségesebb”, “legnyugodtabb”, legkiegyensúlyozottabb állapot.
Igen, minél előbb el szeretném érni azt a túlsó partot, ahol megszűnik a fájdalom, a szenvedés és egy kín.
Igen, tudom, hogy ha nem akarok tenni semmit önmagamért, akkor hiába vannak segítőim.
Egyedül kell megvívnom ezt a harcot face to face- de még nem vagyok elég erős hozzá…
Igen, eljön az a nap, amikor nemcsak elérem azt a mérhetetlenül vágyott “boldogságszigetet; kilépek a csónakból, mámorosan csodálom a világ most még nem feltárult; de utánozhatatlan szépségeit- miközben egy nagy hullám megfoszt a visszatérés lehetőségétől.
Örökre.
Nincs csónak- nincs visszaút. CSAK A JÓ VAN, AZ ELÉRT EGYETEMES EGYSÉG…