Volt már olyan az életedben, hogy csak ellenni szerettél volna? Passzívan szemlélni a környezetedben hangyaként nyüzsgő embertársaidat és közben általuk megtapasztalni az így elkerülhetőnek hitt rossz dolgokat?
Itt most nem csak arra a közhelyre gondolok, hogy az “Okos ember más kárán tanul, a buta pedig a sajátján”.
Olvasom a bölcseletektől bővelkedő könyveket, mert azt hiszem, így egyszer csak “Heuréka” felkiáltással egymásra találunk azzal a mondattal, ami eddig hiányzott az életemből ahhoz, hogy TUDJAK ÉLNI.
Nem sablon szerint, nem valamiféle vélt vagy valósan elvárt mintát követve, hanem felszabadultan- szabadon…
Persze sokkal kényelmesebb a szocializáció biztosította börtönburokban tengődni, csak valahogy megrémiszt, amikor arra gondolok, hogy lehet, hogy ettől sokkal többre vagyok hivatott…
És igen, a jobb napjaimon kifejezetten érzem, hogy annyi minden van, amit még nem mertem megpróbálni, nem mertem kimondani…nem valósítottam meg….
… A sok agyalás közben kevés esemény tud kizökkenteni a legoptimálisabb lehetőségek mérlegelését övező dilemmázásomból….
Az egyik ilyen Első Kicsim működgetése. Pimaszul irigylésre méltó, ahogy szinte pillanatok alatt túl képes lépni bármilyen sérelmén; fáradhatatlanul tökélyre fejleszti az Általa elgondolt mozgásformát; szavak nélkül is képes megértetni és véghezvinni az akaratát /azért én mindig próbálom győzködni magam, hogy “nincs elkényeztetve ez a Gyerek”- pedig: DE:))))))))))))))))))))))))/
Szóval akármi történjen is a nagyvilágban, vagy a kis-családban, az tuti, hogy Ő mindig rádöbbent:
AZ ÉLET MEGY TOVÁBB, AKKOR IS, HA ÉN SZERETNÉK NÉHA KICSIT LEMARADNI. NEM MÁSÉRT- CSAK, HOGY ÖSSZEKAPHASSAM MAGAM, ÉS KÉSZEN ÁLLJAK AZ ÚJABB KIHÍVÁSOKRA…
Vajon ezzel más hogy van?! A teljesítőképesség végső határának elérése is ugyanolyan idividuatív, mint a személyenkénti fájdalomküszöb?! Mindenkinél más?!
És, ha IGEN, akkor én miért merülök ki hamarabb, mint valaki más?!
Nem- nem az akaraterőmmel van probléma, szerintem azzal teljesen o.k. minden.
Virtuális pszichológusom mintha azt suttogná:
NINCS ELÉG ÖNBIZALMAM….
Erre az én EGO-m…:
HIÁNYZIK A POZITÍV, TÁMOGATÓ LÉGKÖR…AZ ÚN. “SEGÍTŐK”.
Akárhogyan is, de eléggé magamra utalt vagyok jelenleg- aminek van előnye is: legalább nem szól bele senki, mit és hogyan csinálok:)))))))))
Viszont a végkifejlet felelőssége is 100%-osan az enyém…
…szóval most azt akartam leírni, hogy Gyermekem mennyivel bölcsebben uralja az Őt körülvevő világot. Pillanatnyilag nem kell Neki hozzá más, mint egy vízzel teli vödör- és egy viszonylag kiapadhatatlannak hihető forrás…Ebben a kis mikrovilágban is számtalanszor elesik, esetleg fel is horzsolja a térdét- mégha a másodperc töredékében tudatosul is ez benne- képes azonnal arra a számára jelenleg a legnagyobb csodára koncentrálni: miszerint is a vödörből kiöntött víz a földet is átáztatja. Ugyanaz a víz, de a két helyen teljesen másmilyennek tűnik…
És biztos vagyok benne, hogy Ő ezt nem csak ámulja, hanem meg is érti…a felismerés öröme pedig még boldogabbá teszi….
Talán valahol itt rontjuk el: amikor elfelejtünk rácsodálkozni dolgokra…ezt követi az, hogy talán már örülni sem tudunk olyan szívből- igazán…Elfásulunk, tüskések vagy kőszívüek leszünk…