Nekem megadatott, amiről sokáig csak reményveszetten álmodoztam: a Férj, a Gyermek (ugyanis Apa nélkül nőttem fel, szóval nem volt igazi “családpéldám”), – és igen: kecó balkonnal (virágok még nem nagyon vannak- mert az rengeteg idő és pénz, de TERVBE VAN VÉVE)
Szóval…mindig is magányos voltam, nem voltak IGAZI barátaim…akik elhívtak volna fagyizni vagy házibuliba, vagy akikkel együtt választhattam volna ki a menyasszonyi ruhámat, akik vállán én is elsírhattam volna az aktuális bánataimat (sajnos “segítő típusú ember vagyok- ezért a természetemből fakadóan hagyom, hogy az emberek rám zúdítsák a mindenféle negatív dolgaikat- és ez tudod, mit jelent), de most már kicsit önzőbb vagyok e téren, mióta megszületett a Kicsink…Belefáradtam, hogy legtöbbször én hívogatom fel a barátaimnak vélt emberkéket, akik mindig valami “most akartalak hívni”, “jó lenne találkozni” szöveggel kezdenek el mentegetőzni- miközben mindketten tudjuk, hogy magasról tesz arra, mi van velem…
Kizárólag a Családom nyújt némi pszichés védőhálót- ezt a szűk családi körre értsd…de az nem elég! (legalábbis nekem)…Szóval én magányos vagyok a Családom és a három kutyám mellett is, mert nem érzem, hogy elfogulatlanul bárkit is érdekelnék, bárki is törődne velem, bárki is szeretne…Na persze erről nyilván én, meg az a hülye szókimondó természetem, és maximalista jellemem tehet…