Blogsorok

“Ha az istennők közül Athéné jelentős befolyást gyakorol a személyiségedre, érdemes megfigyelned, miként viselkedik ez az istenség bizonyos élethelyzetekben. Ha felismered, hogyan viszonyulsz a karrieredhez, a férfihoz, akit szeretsz, a gyermekeidhez, a családalapításhoz, a szüleidhez, és szembesülsz isteni tulajdonságaid pozitív és negatív oldalaival, közelebb kerülhetsz ahhoz a nőhöz, aki vagy, sőt még ahhoz is, aki valójában lenni szeretnél.

Az istennő
Pallasz Athéné igen sokoldalú istennő. Egyrészt a bölcsesség, a tudomány, a női mesterségek (szövés-fonás, fazekasság), másrészt a hadviselés, a stratégia istennője, számos földi hős védelmezőjeként, tanácsadójaként emlegetik.
A mitológia szerint Athéné felnőtt nőként, teljes fegyverzetben pattant ki Zeusz koponyájából, és ő lett apja jobbkeze: ő az egyetlen istennő, akinek döntési jogköre volt. Anyja, Métisz titánok leánya, az ész istennője. Ő adta a varázsszert az ifjú Zeusznak, melynek hatására Kronosz kiöklendezte elnyelt gyermekeit. Amikor Métisz teherbe esett, Zeusz parányivá varázsolta, és elnyelte őt, végül voltaképpen ő „szülte meg” közös gyermeküket.  Athéné nem is ismeri el anyját, kizárólag Zeusz gyermekének tekinti magát.  Mítoszaiban is mindig csak férfiakat támogat: ő segített Herkulesnek, hogy tizenkét lehetetlennek tűnő feladatát elvégezze, stratégiai tanácsai segítették a görög sereget Trója legyőzésében, ő vezette haza a bolyongó Odüsszeuszt.
 
Az archetípus
Athéné tehát a tiszta ész, a racionalitás, a gyakorlatiasság megtestesítője. Nagyszerű stratéga, döntéseiben az eszére és nem a szívére hallgat. Jó vezető: céltudatos, előrelátó, gyors, határozott és gyakorlatias. Nem fél a felelősségvállalástól, tud és mer is dönteni, sőt nemet mondani. Eszével, előrelátásával képes tisztelet ébreszteni másokban, kompromisszumkészsége, diplomáciai érzéke pedig helyet biztosít számára a legfelső vezető testületekben is.

Ifjúkor
A kislány Athéné kiemelkedő szellemi képességei igen hamar megmutatkoznak. Gyakran már 4-5 éves korára megtanul olvasni, minden érdekli, elsősorban apját bombázza kérdéseivel. Az iskolában nincs vele probléma, rendszerint ő a legjobb tanuló. Nem görcsös, nem akar mindenáron megfelelni, egyszerűen élvezi a tanulást. Agya, mint a szivacs, úgy szívja be a tudást. Mivel szinte minden érdekli, minden tárgyból jó eredménye van. A problémát inkább az okozza, hogy a kortárs csoportok nehezen fogadják be, strébernek, könyvmolynak tartják. De Athéné sem nagyon törekszik közéjük, meglehetősen koravén, gondolkodása érettebb, komolyabb kortársainál, akiket — különösen a cicomázkodó lányokat — voltaképpen lenéző jóindulattal kezel. Tiszteletre méltó teljesítménye, határozott egyénisége miatt rendszerint vezető szerepet vív ki magának: önképzőkört, szakkört vezet, az iskolaújságot szerkeszti,tagja a diákönkormányzatnak. A lányok általában nem szeretik, és ő is inkább a fiúk társaságában érzi jól magát. Őket tekinti szellemi társnak: filozófiáról, természettudományról, politikáról beszélget velük.

Párkapcsolat
Általában maga választja társát: erős, tehetséges, ambiciózus férfit, olyat, akit tisztel, akire fel tud nézni. Igen fontos számára a közös érdeklődés, ami nemcsak a szórakozás, a szabadidő, hanem a munka területén is érvényesül. Athéné felbecsülhetetlen értékű szellemi segítőtársa férjének, akár közös családi vállalkozásról, akár tudományos kutatómunkáról van szó. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy alárendelné magát neki, sőt nemegyszer a maga okos, diplomatikus módján — anélkül, hogy a férfi észrevenné — átveszi az irányítást, de Artemisszel ellentétben sosem rivalizál partnerével.
A háztartás nem olyan idegen Athéné, mint Artemisz számára. Kiváló szervező: gépesít, racionalizál, ha módja és lehetősége van, segítséget vesz igénybe.
A házasság Athéné számára szoros szövetség, bajtársi kapcsolat, amelyben a szex nem nagy szerepet játszik. (Egyébként is hajlamos rá, hogy megfeledkezzen testéről, testi szükségleteiről.) 
A szex gyakran csak a szerződés része, amit megtesz a férfi kedvéért. (Artemisz sosem hajlandó a szexre, ha nincs kedve hozzá.) Azt sem bánja, ha a férfi időnként máshol elégíti ki szexuális vágyait, Athéné ugyanis képtelen a féltékenységre, szinte be van oltva ellene. Nem gondolja, hogy egy futó kaland veszélyeztetné a társával kötött szoros szövetséget. Ha mégis válásra kerül a sor, annak sosem a férfi hűtlensége az oka. A középkorú férfi számára néha már „túl sok” lehet Athéné, és egy odaadóbb Hérára vagy simulékonyabb Perszephonéra vágyik. A válás rendszerint nyugodtan, könnyes, érzelmes jelenetek nélkül lebonyolódik, s a volt házastársak akár barátok, munkatársak is maradhatnak.

Gyermekek

Athéné mint anya Artemiszhez hasonlóan nem tud sokat kezdeni a csecsemőkkel. Akkor érzi elemében magát, ha gyermekei már cseperednek, eszük nyíladozik, és meg lehet mutatni számukra a világot, meg lehet tanítani őket mindenféle értelmes dologra. Nevelési stílusa konzervatívabb, mint Artemiszé, általában többet követel, többet tilt és kevesebb szabadságot ad gyermekeinek. Viszont mellettük áll minden törekvésükben, hathatósan segíti őket, hogy sikereket érjenek el.

Munka

Bármilyen pályát válasszon is, Athéné biztosan megállja a helyét. Az egyetemen gyakran évfolyamelsőként végez, és céltudatosan tervezi karrierjét. Igen jól megállja a helyét a nagyvállalati hierarchiában. Jól alkalmazkodik, tudomásul veszi a realitásokat, vállalja a versenyt, vállalja, de nem keresi a konfliktust. Erőssége az előrelátás és a türelem, képes kivárni, míg kedvező pozícióba kerül. Bár bosszantja a felesleges bürokrácia, tudomásul veszi azt, és a cél érdekében betartja a szabályokat. Artemisszel ellentétben ritkán indulatos, a férfiak is bámulattal adóznak annak a higgadtságnak, ami a legmelegebb helyzetekben is jellemzi. Sosem ragadják el érzelmei, hanem mindig higgadtan elemzi az eseményeket, és kész minden ésszerű kompromisszumra. Éppen ezért- bár sokan számító, hideg nőnek tartják- multinacionális nagyvállalatoknál is megtaláljuk akár a legmagasabb posztokon. Artemisszel ellentétben, aki sportosan vagy extravagánsan, de mindenképpen saját ízlésének, egyéniségének megfelelően öltözködik, Athénét szinte mindig jól szabott kosztümben láthatjuk. Kevéssé érdekli a divat, öltözéke sohasem feltűnő, de mindig finom, elegáns, egyedi.

A tudományos kutatásban, az üzleti életben vagy politikában egyaránt megállja a helyét, képes vezető pozícióba jutni, és meg is tudja tartani azt. Politikusként inkább konzervatív, mindig racionális, sohasem elvakult. A domináns, vezető hely azonban nem feltétlenül elengedhetetlen a számára. Nagyszerű csapattag, vagy még inkább kitűnő tanácsadója egy rátermett, ambíciózus férfinak. Nincs szüksége ugyanis külső megerősítésre, elég, ha ő maga tudja, mekkora része van a sikerben. Ha elkötelezi magát az “ügy” fontosabb számára, mint a saját sikere.

Athéné a munka világában érzi legjobban otthon magát. Számos tulajdonsága nagyszerű főnökké teheti. A szélsőségesen Athéné típusú főnökből azonban gyakran hiányzik az empátia. Nem él vissza hatalmával, de dermesztő légkört teremt maga körül. Ezért beosztottai- sőt a hierarchia azonos fokán álló munkatársak is- tisztelik és elismerik, de ha lehet, elkerülik. S ezzel Athéné magányosságra ítéli önmagát.

Árnyoldalai:

Az Athéné típusú nő hátrányos vonásai szorosan összefüggnek erősségével, a racionalitással. Bár a legtöbb Athéné- nő erősen kifelé- forduló (extrovertált) személyiség, ha jobban megfigyeljük, tulajdonképpen alig beszél magáról. Csak gondolatai vannak jelen a beszélgetésekben, érzéseit mélyen elrejti. A szélsőséges Athéné- nő egyáltalán nem ismeri a mély érzelmeket, a szenvedélyt, a szerelmet, az intimitást.

Athénét nagyfokú teljesítmény-orientációja, maximalizmusa vezérli. Tökéletességre törekszik, és könnyen a munka rabjává válik. Sok Athéné szinte egyáltalán nem tud lazítani. A túl sok munka, a rengeteg teher miatt gyakran fejfájás, migrén gyötri, gyakoriak a mozgásszervi, főként gerincpanaszok nála.”

 /SHAPE- Magazin 2008. július p.70-73/

(Irásbeli beszámoló- szociotherápia)

„Korunkban semmi sem állandó, csupán a változás”

                                                                       /Dr. Simon Tamás/

“…………………………………………………………………………………………………………..”

Maga a kórház épülete meglehetősen régi, ennek megfelelően mind az állaga, mind az infrastruktúrája messzire elmarad a korszerű fejlesztések által létrejött „betegbarát” intézményektől.

Az osztály helyiségei a hygieniai szükségleteket kielégítőkön kívül: 1 nővérszoba, 1 orvosi szoba, 1 adminisztrációs helyiség, 1 ügyeleti szoba, -na és persze a kórtermek.(15db, igazából 16) Ezen kívül rendelkezésre áll még egy terasz, amelyről az épület udvarára nyílik kilátás.

Ezeket azért írtam le, mert így látszik, hogy sem ebédlőnk, sem társalgónk nincs, ahol esetlegesen a fennjárni tudó, mobilis betegeket külön foglalkoztatni lehetne. Marad tehát a kórterem és a terasz.

Eszközök hiányában a szociotherápiás foglalkoztatás gyakorlati megvalósítására kizárólag az individuum képzelőerejére lehet támaszkodni. De ez is elég, legalábbis több a semminél.

Én már évek óta a szociotherápia elvei alapján végzem hivatásomat, az ápolást- mégha eddig nem is tudatosult bennem.

Amikor belépek egy kórterembe, mindig köszönök,- felmérve az aktuális állapotot egyenként végignézem- és kérdezem a betegeket. Amikor van egy kicsivel több idő az átlagosnál (mert pl. kevesebb infúziót kell bekötni), akkor pedig beszélgetek azzal, akivel lehet; és megpróbálok kommunikálni azzal, akivel nem.

Többféle hangulatú beteg létezik, – ennek megfelelően: (saját rendszerű csoportosítás)

/Ezt azért tartom fontosnak, mert -véleményem szerint, – a betegek hangulatának, habitusának pontos ismerete, – és az ehhez való indokolt alkalmazkodás megvalósítása a kezdete a hatékony szociotherápiás foglalkozásnak/

1. Nyugodt, orientált beteg.-Köszönés, szemkontaktus, mosoly.(Velük általában semmilyen nehézségbe nem ütközik a kommunikáció)
2. Agresszív, de tiszta tudatú beteg .- Köszönés, szemkontaktus, pillanatnyi hangulati állapot felmérése után pozitív töltetű kérdés feltevése (ha sikerül elnyerni a bizalmukat, általában már nem okoz nehézséget a kommunikáció)
3. Nyugodt, de zavart tudatú beteg.- Köszönés, szemkontaktus felvételének megpróbálása, valamilyen testi szükséglet (pl. itatás) kielégítése az éppen folyamatban lévő esemény kommentálásával. (nehéz a kommunikáció, főleg, amikor a beteg tudata „messze jár”)
4. Nyugtalan, zavart tudatú beteg.- Köszönés, szemkontaktus felvételének megpróbálása, valamilyen testi szükséglet kielégítése, nyugtató hatású, lassú, tagolt beszéd. Pozitív mondatok gyakori használata. (a kommunikáció egyértelműen nehéz)
5. Apátiás beteg .- Köszönés, szemkontaktus, valamilyen testi szükséglet kielégítésére irányuló törekvés, derűt sugárzó, optimista mondatok használata, -ha az idő engedi- valamilyen vidám esemény említése, vagy történet mesélése. (legrosszabb esetben szinte egypólusú a kommunikáció, optimális esetben azonban (idővel és türelemmel) sikerül kizökkenteni a beteget az érdektelenség állapotából)
6. Öntudatlan beteg: Köszönés, folyamatos kommentálása a körülötte zajló eseményeknek. Arc megsimítása, kéz megfogása.

Nem tértem ki rá a felsorolásnál, de mindegyik esetben nagyon meghatározó tényező a szemkontaktuson kívül az érintés hatása. A beteg, már az érintés minőségéből tudja- akkor is, ha nem szólunk hozzá egy szót sem- bízhat- e bennünk. Ennek megfelelően határozott kell, legyen, mégsem durva. /Természetesen már belépéskor a testtartásunk, és az összkép is őszintén tükrözi személyiségünk minden rezdülését./

Az érintésnek nagyon fontos szerepe van a beteg bizalmának elnyerésén kívül abban is, hogy sikeresen tudjuk oldani feszültségét, enyhíteni félelmeit.

Az idősek többsége – eltekintve a számos fizikailag megnyilvánuló kóros állapotoktól-rosszul lát, és nagyothall. Ezért tartom fontosnak minden beteg esetében a személyes üdvözlést, így akárhányadik beteg is a kórteremben, úgy bánok vele, mintha akkor léptem volna be.

Megpróbálok úgy elhelyezkedni az ágy mellett, hogy az idős ember láthassa az arcomat, így a szememet és a számat is.

Mindig hangosabban beszélek az átlagosan megszokottnál, és jóval tagoltabban igyekszem közvetíteni a mondandómat.

Az idősek érzékszerveinek meggyengült állapota miatt sajnos nincs lehetőség az osztályunkon csoportos foglalkozásra, hiszen sokszor még a szomszéd ágyon fekvő beteg sem érti, amit mondok, nemhogy a sarokban lévő.

Ezért csoportos foglalkozást kizárólag fennjáró, orientált betegekkel tudok elképzelni. Ez történhetne a kórteremben, ha nem okozna zsúfoltságot,- így viszont a terasz rá az alkalmas hely, ha megfelelő (és van) az idő.

Mint már említettem: eszközök hiányában nem sok lehetőség akad.

Ilyenek az:

1. Irányított beszélgetés:(pl. mindenki elmondja a gondolatát arról, mihez fog majd legelőször, amikor hazaér, vagy mi az az étel, amire legjobban vágyik)
2. Társasjáték: Főleg jó időben, azért valahonnan mindig előkerül egy pakli kártya (Ilyenkor csak megfigyelőként vagyok jelen, nem avatkozom a játékba) Ez arra jó, hogy a betegek kikapcsolódnak, valamennyire el tudnak vonatkoztatni pillanatnyi állapotuktól, és a jelenlegi helytől. Mint már írtam, nem avatkozom be, de jelen vagyok- ez lehetőséget ad nekik arra, hogy kérdéseket tegyenek fel. Kíváncsiságuk határtalan, és természetesen vannak olyan személyes jellegű kérdések, melynek megválaszolása elől (galád módon) kitérek, mégis erősítem a bizalmukat.

3.   Egy konkrét esemény (közérdekű) megbeszélése. Mindenki elmondhatja a véleményét egy bizonyos dologról. Ebből néha vita is ki szokott alakulni, ebben az esetben azonban ez hasznos-, hiszen képes kibillenteni a beteget az aktuális érzelmi állapotából. („kicsit felrázza”)

Nyilvánvalóan több lehetőség lenne a szociotherápiás foglalkozásra,- ha a betegek állapota és az infrastruktúra fejlettsége megengedné. (Mellékesen: ha minden ápolóban lenne rá igény).

„Csodavárás”:

Szociotherápiás foglalkozások, amit osztályunkon még megvalósítónak tartok: (megjegyzés: mondanom sem kell, hogy a kollektívánk maximális negatív hozzáállása miatt ezek egyelőre MÉG CSAK álmok)

1. Séta, kényelmes „kiülős” beszélgetés a kórházunk parkjában. (van egy kis medence is, benne halacskákkal, meg békával). A járóképes betegeket lekísérnénk az udvarra, akit pedig lehet, – ülőkocsival vinnénk ki az udvarra. Pár perc szabad nézelődés, kikapcsolódás után mindenki „gyűjthetne 1 kézzel fogható apróságot (pl. falevél, kavics, valamilyen növénynek a termése) és utána személyről személyre végighaladva mindenki elmesélné, – miért éppen azt a dolgot választotta.

Esetleg beszélgetés indítása az aktuális időjárásról, majd hangulatról- belemélyedve az ehhez kapcsolódó érzések megbeszélésébe.

2. Egy kiválasztott, meghatározott televízió-műsor megnézése, majd a látottak átbeszélése.

(Kiváló vitaindító, beszédre ösztönző foglalkozásnak tartom)

3. A betegektől „kölcsönkért” családi- tehát személyes, mégis publikus, -tehát közérdekű fényképek összegyűjtése. Szkennelés, majd a kórház folyosóján felállított lepedős paravánra kivetítés. Itt mindenki elmondhatja az általa leadott kép/képek kiválasztásának okát- személyes érzelmekkel fűszerezné a foglalkozást, – és esetleg olyan beteg is bekapcsolódna a vetítés utáni beszélgetésbe, aki nem tudott/akart fényképet hozni.

Egy beteg szociotherápiája a nővérnek (azaz nekem :)

 Egy sokadik év jelentéktelen napján éppen az ápolói teendőimet láttam el az egyik Férfibetegnél. Az eltelt pár hét alatt sikerült meglehetősen bizalmas viszonyt kialakítanom Vele /nem kell rosszra gondolni!:)/. Sajnos,- középkorúsága miatt nem, de betegsége miatt igen, – már nem volt képes arra, hogy verbálisan is ki tudja magát fejezni, viszont e nélkül is már egy nézés alapján 98%-os valószínűséggel eltaláltam, hogy mit szeretne, sikerült mosolyt csalnom a szája sarkába.

Később már akkor is benéztem Hozzá, ha éppen nem abba a kórterembe voltam beosztva (persze az illetékes nővér ezt nem vette jó néven,- mert ő csak abban tudott gondolkodni, hogy – az esetleges- paraszolvenciára hajtok, – csakhogy ezzel megpróbáltam nem foglalkozni), jobb kedvet adtam Neki, és Ő jobb kedvre derített engem. Egy- egy ilyen alkalom után- hihetetlen módon, – de sokkal optimistábban láttam a dolgokat.

Valamelyik későnyári/kora őszi délutánon a Testvére keresett meg engem a nővérszobában, hogy az Öccse beszélni szeretne velem. Odamentem az ágyhoz, és persze rutinosan azt próbáltam meg kifürkészni, mi lehet a baj? Milyen szükségletet tudnék kielégíteni?! Holott ilyen jellegű problémáról szó sem volt. Félszegen, mint egy kisiskolás fiú, felemelte az addig takaróján nyugvó kezét,- és felém nyújtott egy icipici, lila virágokból álló csokrocskát. Persze, aki megtudta, és nem vágta rá egyből, hogy „Mit akarsz azzal a gazzal?!, ”Most elrakod?!”, „Miért nem dobod ki?!” az is furcsának tartotta, mikor újdonsült ajándékomat óvatosan egy tiszta papírzsebkendőbe csavartam, majd elsüllyesztettem a táskám egyik védett rekeszében.

Azt a „szeretetmorzsát” a mai napig féltve őrzöm. Ajándékozója felől már nem aggódom, hiszen a legjobb helyen van, ahová csak halála után kerülhet az ember.

Szóval, mint mondtam: féltve őrzöm, mert másnak csak egy elszáradt, kifakult növénycsomó lenne,- nekem pedig,- amikor ránézek (vagy csak eszembe jut) a szeretet, a hála, az emberség szimbóluma.

Van-e ISTEN vagy nincs? Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:

Prof: Hiszel Istenben?

Diák: Teljes mértékben, uram.

Prof: Jó-e Isten?

Diák: Természetesen.

Prof: Mindenható-e Isten?

Diák: Igen.

Prof: A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm?

Diák: (a diák hallgat)

Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten?

Diák: Igen.

Prof: Jó-e Sátán?

Diák: Nem.

Prof: Honnan származik Sátán?

 Diák: Istentől?

Prof: Így van. Mond meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?

Diák: Igen.

Prof: A bűn mindenhol jelen van, nemde?

Diák: Igen.

Prof: És Isten teremtett mindent. Így van?

Diák: Igen.

Prof: Tehát ki teremtette a bűnt?

Diák: (a diák nem válaszol)

Prof: Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?

Diák: Igen, uram.

 Prof: Tehát, ki teremtette mindezeket?

Diák: (a diák nem felel)

Prof: A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent?

Diák: Nem, uram.

Prof: Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?

 Diák: Nem, uram.

Prof: Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?

Diák: Nem, uram, attól tartok nem.

Prof: És mégis hiszel benne?

Diák: Igen.

Prof: A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz, fiam?

Diák: Semmit. Nekem csak a hitem van.

Prof: Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.

 Diák: Professzor, létezik-e a hő?

 Prof: Igen.

Diák: És létezik-e a hideg?

Prof: Igen.

Diák: Nem, uram. Nem létezik. (Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.)

 Diák: Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet fehér hőnk, kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. 458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem Az ellentéte a hőnek, uram, hanem a hiánya. (Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.)

Diák: És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?

Prof: Igen. Hogyan beszélhetnénk Az éjszakáról, ha nem lenne sötétség?

Diák: Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, S azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?

Prof: Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember?

Diák: Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.

Prof: Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?

Diák: Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált az élet ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte: csak annak hiánya.

Diák: Most mondja meg nekem, professzor: azt tanítja a diákjainak, hogy majmoktól származnak?

 Prof: Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.

Diák: Látta-e már valaha Az evolúciót a saját szemével, uram? (A professzor mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, MI lesz a vita kimenetele.)

Diák: Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor? (Nagy zajongás támad az osztályban.)

Diák: Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát? (Az osztály nevetésben tör ki).

Diák: Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát?.. Úgy tűnik, senki nem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak? ( A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.)

Prof: Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam.

Diák: Erről van szó, uram! Ember és Isten között a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője.

A diák… Albert Einstein volt. “A tudomány, vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.” Albert Einstein

„ – Mit csináltok szombaton este? Ha ráértek, ugorjatok fel hozzánk egy kávéra! – így hangzik manapság a legtöbb meghívás. A „felugrás” kifejezés persze nemigen pontos – hiszen a szíves invitálás nemcsak egy félórára szól -, de az egy kávét sem kell szó szerint érteni, hiszen szinte biztosra vehető, hogy lesz ott más enni- és innivaló is. A lényeg azonban világos: a házigazda azt szeretné, hogy kellemes társaság gyűljön nála össze, lehetőleg valamennyien örüljenek egymásnak és érezzék jól magukat. A lebonyolítás már nem ilyen egyszerű, a vendéglátás cseppet sem könnyű tudomány. Erre lehet következtetni abból a tömérdek útmutatóból, tanácsadóból és értekezésből is, amelyeket az ókori görögöktől napjainkig e témának szenteltek.

Hogy miért nem hagyott alább ennyi évszázad alatt a vendéglátás divatja? A DOLOG KÉZENFEKVŐ: AZ EMBER ÖRÖMÉT, BÁNATÁT – DE MÉGIS INKÁBB ÖRÖMÉT – MEG SZERETNÉ OSZTANI BARÁTAIVAL. Püthagoraszról feljegyzi egy történet, hogy amikor híres matematikai tételét felfedezte, így kiáltott fel lelkesedésében:

–         Most levágatok egy ökröt, és megvendégelem vele a barátaimat!

Az ókori görög szokásokat ismerve nem is kételkedünk, hogy megtartotta a szavát. Hiszen a jómódú athéni polgárok annyira kedvelték a Pazar lakomákat, hogy végül a város urai megsokallták a pazarlást, és törvényt hoztak, amely szerint harminc személyt szabad esetenként vendégül látni. No de a szabályok kijátszását nem az újkorban találták fel…

Nagy társaságnak nagy traktával való jóllakatásához persze nagy személyzet, sok étszer kellett. Akinek nem volt elég szolgája, az könnyen segíthetett magán: a piacon néhány órára is fogadhatott felszolgálókat, de énekeseket és táncosnőket is, akik a meghívottak szórakoztatását látták el – napidíjért. Ha ezüst – arany étkészlet vagy remekmű hiányzott a háztartásból, azt is a piacon lehetett bérelni. A jó szakácsokért valóságos versengés folyt, hiszen ők igazán jelentős részt vállaltak a lakoma sikerében. Fel is jegyezte az ókori etikett, hogy nem illik más szakácsát, zenészét, táncosnőjét és vendégét elcsábítani. Valóban! A Pazar lakoma lebonyolításához az utóbbi is nélkülözhetetlen.

Az aszkétikusnak tartott középkor embere is kedvelte a nagy társas lakmározásokat. De természetesen csak az igazán gazdagoknak állt módjukban, hogy ilyet rendezzenek. Ők viszont igencsak dőzsöltek. Ezért születhetett a jellemző mondás: A szegényember egyék, amikor ehetik, a gazdag, amikor ehetnék.

Az illemszabályokat ekkor is feljegyezték, talán néhol még be is tartották, de nem túl kulturált állapotokról értesülünk belőlük. Az egyik például így inti a XIII. század társasági emberét: ne nyúlj kézzel a tálba, csak kanállal, ne két kézzel tömd a szádba az ételt, csak eggyel. Egy másik szerző a hölgyeket igazította útba. Praktikus tanácsa arra bíztatja őket, hogy mielőtt vendégségbe mennének, otthon surranjanak ki a kamrába, és lakjanak jól. Így nem esik majd nehezükre, hogy az asztalnál mindenből csak bájosan csipegessenke, „annyit fogyasszanak, mint egy kismadár”.

Köztudott, hogy szinte minden nép hagyományos nemzeti sajátosságaként tartja számon vendégszeretetét. Így teszünk mi is, , és méltán. Hiszen hazánkban mindenütt, szegények és gazdagok házában egyaránt aranyéletük volt a látogatóknak. A házigazda mindenképpen igyekezett a kedvükbe járni, csakhogy tovább maradjanak. De előfordult az is, hogy ha sem rábeszélés, sem kényeztetés nem használt, cselhez folyamodott. Például titokban kiszedegette barátai hintójának kerekét, utazzanak el, ha tudnak.

Általában nemcsak jóismerősöket, hanem vadidegeneket is szívesen láttak otthonukban. Mikor a jómódú gazda meghallotta, hogy egy csak hírből ismert uraság átutazik lakhelye közelében, szolgáival együtt kivonult a hintója elé, megszólította, és addig kapacitálta, amíg így fogott vendégével térhetett nagy diadallal haza.

A vendégnek húzódoznia illett, mint a megkért leánynak. Egy időben minden meghívást kétszer kellett megismételni. Ha a második üzenet valamiért elmaradt, a sértődött ismerős képpel sem fordult az udvariatlan gazda háza felé. Ha már összejött a vendégkoszorú, néhány napnál előbb nem eresztették őket haza, hanem mindenkit dugig etettek – itattak. Igazán gazdag házaknál ebédre, vacsorára hat- nyolc fogás dukált, ezek mindegyike három- négy tál ételből állt. Így aztán nem csoda, hogy a hölgyek és urak napi négy – öt órát töltöttek az asztalnál. Inkább az érthetetlen a mi számunkra, hogy hogyan tudott egy ember ennyit enni.

Aemilius Paulus kijelentette, hogy egy jó lakoma ügyes megrendezése van olyan feladat, mint egy csatanyerés, és valóban méltó egy nagy hadvezérhez. A hízelgő kijelentésben némi túlzást érzünk, valószínűleg egy hajdani jó mulatság házigazdáját tisztelte meg e bókkal. Az azonban bizonyos, hogy ellentétben a hadvezetéssel, amihez szállóige szerint pénz, pénz és pénz kell, a jó vendéglátáshoz ez nem elegendő. Különösen így van ez ma, amikor már semmiképpen sem a nagy trakta az est sikerének a mércéje. Sőt, ez volt a helyzet már Karinthy Frigyes idejében is, aki „Vendéget látni – vendégnek lenni” című művében foglalta össze a témáról való tapasztalatait. A kedves – szellemes könyvecske is Szíves Szilárdék vacsorájának ítéli a pálmát Mulatós Menyhérték estjével szemben. Ez a vélekedés nyilván évszázadok múlva is megállja majd a helyét, de egyebekben az értekezés megjelenése óta sokminden változott. Például nemigen terítenek sehol sem nyolc- tíz személyre, és a dolgozó asszonyok nem főzhetnek négy- öt fogásos vacsorát a ház barátainak.

Az viszont a kétezer éves görög jótanácsokból, és tapasztalatainkból egyaránt nyilvánvaló, hogy az este sorsát elsősorban a háziak kedvessége, tapintata határozza meg, és nem mellékes az sem, kiket hívnak meg egyszerre. Ha a meghívottak fiatalok, és a magnó viszi a szót, valószínűleg mindenképpen könnyen összemelegszik a társaság. Ha viszont beszélgetés, vitatkozás, eszmecsere a fő programpont, akkor nagyon lényeges, hogy vagy régi ismerősök, vagy olyan emberek találkozzanak egymással, akiknek előreláthatólag bőven lesz közös témájuk. A tévés együttlétek azért veszélyesek, mert a legtöbben megszokták, hogy papucsban – és szokott karosszékükben nézzék az adást.

Ha ma nem is divat a sokfogásos vacsora, mégis sok gondot okoz a háziaknak, hogy mivel tartsák jól a vendégeiket. A probléma valóban nem egyszerű. Ha nincs szerencséjük, könnyen találkozhatnak egyetlen este az összes következő nehézséggel: X nem iszik feketét, mert akkor reggelig nem tud aludni. Y és Z- né nem kóstolják meg a süteményt és a szendvicseket, mert az ártana a fogyókúrájuknak Q pedig kocsival jött, így természetesen nem fogyaszthat alkoholt. A leggondosabb házigazda sem láthatja előre valamennyi vendége rigolyáját. De az este akkor sikerül igazán jól, ha mindenki úgy érzi, hogy ő itt nem egy reprezentációs fogadás statisztája – mint az ógörögök „elcsábított” vendégei -, hanem éppen az ő kedvéért ül együtt a társaság, a cél az ő jó hangulata és közérzete. A gondos házigazda tehát akkor is kínál üdítőitalt, ha ő maga csak a bornak vagy a sörnek a híve. A háziasszony pedig gondot fordít arra, hogy a finom és mutatós szendvicsek és torták mellett – vagy helyett – olyan újszerű, könnyű ételeket is készítsen, amelyekből lelkifurdalás nélkül ehet a fogyókúrázó, de megkóstolhatja az is, aki szó szerint vette a meghívást, otthon megvacsorázott, és csakugyan nem hagyott több helyet a gyomrában, mint amennyi a feketekávénak jár.

A következőkben – csak ötletképpen – bemutatunk néhány, az említett követelményeknek megfelelő receptet.

Szép is, változatos is, a fogpiszkálós szendvics, mert minden darabot egyszerre be lehet kapni. FORINTOS KIFLIT KARIKÁKRA VÁGUNK, MEGVAJAZZUK, ÉS KÜLÖNFÉLE ÖSSZEILLŐ DOLGOKAT RAKUNK RÁ. Például: franciasalátára nyelvszeletet vagy sonkát, erre majonézt vagy paprikasalátát helyezünk. Sülthúsra kimagozott meggy darabot, kőrözöttre sajtot, ringlit és olajbogyót, kolbászkarikára keménytojást és savanyú uborkát rakhatunk. Végül minden falatot külön felnyársalunk egy színes műanyagrudacskával, vagy ha az nincs, egy fogpiszkálóval. A szendvics másik változata kifli nélkül készül, valamilyen nem zsíros sajtból vágott alappal.

Ugyancsak kellemes harapásnyi harapnivalókat kapunk, ha darált húst vagy sonkát paradicsompürével és sóval, borssal kevés hagymakrémmel dolgozunk össze, kis gombócot formálunk belőle, kisütjük, majd uborkával, zöldpaprikával összetűzve tálaljuk.

Kevesen tudnak ellenállni a gyümölcssalátának. Minél több féle friss, mirelt, befőtt és déli gyümölcsöt meghámozunk, felszeletelünk, tálon szépen elrendezzük, megcukrozzuk őket, majd citrom-, narancs- vagy meggylével, néhány kávéskanál rummal, esetleg rumaromával megöntözzük. A tetejét dióval, mazsolával megszórjuk, és behűtve tálaljuk.

A töltött narancs főleg téli nyalánkság. A félbevágott gyümölcs belsejét óvatosan kikaparjuk, apróra vágjuk, pici almadarabokkal összekeverjük, visszatöltjük a héjába, majd forró sütőben megsütjük.

Szép tálat állíthatunk össze fogpiszkálóval összetűzött, szeletelt gyümölcsökből is, csak arra kell vigyáznunk, hogy olyanokat válogassunk össze, amelyek nem eresztenek túlságosan sok levet.

A receptek után nem marad más hátra, mint hogy sok sikert kívánjunk elkészítésükhöz, jó étvágyat, kedves vendégeket, kellemes házigazdákat – azaz jó barátokat – elfogyasztásukkor, valamint nagyon jó szórakozást!”

/IVÁN KATALIN:

FÜLES ÉVKÖNYVE 1978.

IFJÚSÁGI LAPKIADÓ VÁLLALAT, BUDAPEST, 1978/

Nekem megadatott, amiről sokáig csak reményveszetten álmodoztam: a Férj, a Gyermek (ugyanis Apa nélkül nőttem fel, szóval nem volt igazi “családpéldám”), – és igen: kecó balkonnal (virágok még nem nagyon vannak- mert az rengeteg idő és pénz, de TERVBE VAN VÉVE)
Szóval…mindig is magányos voltam, nem voltak IGAZI barátaim…akik elhívtak volna fagyizni vagy házibuliba, vagy akikkel együtt választhattam volna ki a menyasszonyi ruhámat, akik vállán én is elsírhattam volna az aktuális bánataimat (sajnos “segítő típusú ember vagyok- ezért a természetemből fakadóan hagyom, hogy az emberek rám zúdítsák a mindenféle negatív dolgaikat- és ez tudod, mit jelent), de most már kicsit önzőbb vagyok e téren, mióta megszületett a Kicsink…Belefáradtam, hogy legtöbbször én hívogatom fel a barátaimnak vélt emberkéket, akik mindig valami “most akartalak hívni”, “jó lenne találkozni” szöveggel kezdenek el mentegetőzni- miközben mindketten tudjuk, hogy magasról tesz arra, mi van velem…
Kizárólag a Családom nyújt némi pszichés védőhálót- ezt a szűk családi körre értsd…de az nem elég! (legalábbis nekem)…Szóval én magányos vagyok a Családom és a három kutyám mellett is, mert nem érzem, hogy elfogulatlanul bárkit is érdekelnék, bárki is törődne velem, bárki is szeretne…Na persze erről nyilván én, meg az a hülye szókimondó természetem, és maximalista jellemem tehet…

Most annyira ELEGEM VAN MINDNBŐL ÉS MINDENKIBŐL!!!!

Persze, higgadjak le, meg minden, de ez elég nehezen megy, az elmúlt napok történései okán.

Először azt hittem, csupán átmeneti “írói válság”- ban szenvedek, azután rájöttem, hogy nem- dehogyis: alig várom, hogy a semmiről ismét írhassak valamit.

Elegem van az ígérgetésekből, a be nem tartott megbeszélt időpontokból, a szürke időjárásból- és úgy ámblokk mindenből, ami pillanatnyilag körülvesz.

Nem, nem olyan egyszerű kifinomultan türelmesen mosolyogva átsuhanni a mellőzöttségen, és ez biztos nem egyedi eset.

“KORUNKBAN SEMMI SEM ÁLLANDÓ, CSUPÁN A VÁLTOZÁS”

                                                                     /Dr. Simon Tamás/

 Már 1 hónapja volt az első ovis szülői értekezleted- én mégis még mindig az ott elhangzottakon agyalok:

Nehogy elfelejtsek összekészíteni valamit- amit be kellene vinned!

Nem tudod /mert nem láthattad/, de végigbőgtem a múlt hónapot.

Igen, 09.03. hétfőjétől kezdve az összes napját- minden hajnalban és este.

(Na, ne ijedj meg, volt, hogy csak könnyezett a szemem-és nem is sírtam, de én ezt annak éltem meg).

Bogárkám. Már egy éve lassan, hogy készítgetlek lélekben az óvodára: olyannyira jól sikerült ez a projekt, hogy nem, hogy nem tiltakozol, hanem NAGYON IS VÁROD. Többször elsétáltunk az oviépület előtt és Te sokszor be is akartál kukucskálni, hogy “Hol vannak a gyejekek, anyus?”…

Szükséged lesz egy tisztasági csomagra…a szalvétát még meg kell venni, minden más megvan.

Befizettük az étkezésedet is (remélhetőleg) ízleni fog, és lesz is módod megenni; mert nem lesz időd olyan “maratoni távú” (átlag: 35-40 perc/reggeli) anyaprovokáló evészetekre, mint eddig.

Amikor mondtam Neked, hogy szépen egyél majd az oviban, mert az óvónéni azt mondta, hogy nagyon finoman főznek- akkor Te azt mondtad, hogy:

-“MINT ITTHON. MINT A ANYA.”

Ennél szebb bókot nem is kaphattam volna. /Pedig az almaszószomat sohasem etted meg, és a tejbegrízt még csak megkóstólni sem voltál hajlandó/

– Köszönöm, Tündérkém!

Alig akartál hazajönni a nyílt napról! Azt mondták- ez jó, hát örüljek neki!

Örülök…és mégsem szívből igazán.

Mindenre aprólékos gondossággal igyekeztem Neked kitérni: a jelektől kezdve az iciri-piciri ovivécén át a foglalkozások sokszínűségébe rejtett okosító munkáig…..

Csak egyvalamire nem gondoltam…

Ostoba anya nem gondolt arra, hogy magát is fel kellene készítenie az ovikezdésre.

Szó szerint. Ne huncutkodj, komolyan beszélek. Látom, hogy nem érted. Még kicsi vagy, Szívem, de egyszer…ha úgy szeretnéd, és Neked is lesz majd egy gyermeked- megérted:

Miért is nehéz akár csak egy fél napra is kölcsön adni az Általad világra hozott, 3 évig EGÉSZ NAP, /minden nap, minden hét, minden hónap, szóval mind a 3 év szinte összes napján/ otthoni- szerető-féltő-nevelő burokban őrzött MINDENEDET.

….-iinta-paiinta, iiintaaa– kéri, sőt követeli az egyértelmű játszótéri kedvencet.

 Elviszem. Beleültetem.

ÉN, A TULAJDON ÉDESANYJA TESZEM A HINTÁBA.

 Óvatosan lököm meg, figyelmeztetve, hogy kapaszkodjon erősen… Igen, mindkét oldalon.

-Méég..-szól a határozott instrukció, s ettől magasabbra lendítem.

Imád „repülni”. Magasabbra, egyre feljebb, Számára még nincs az a riasztó mélység, amely megálljt parancsolhatna szárnyaló vágyainak.

Később, amikor ügyesebb lesz, egyedül löki majd magát. Olyan magasságokba, amelyekbe én talán sohasem mertem volna engedni.

Száll a hinta, s Gyermekem önfeledt, visongatóan boldog gyermekkora is együtt repül vele.

Évek múlva már csak nézhetem. Legyek ott, de ne csináljak semmit. Hagyjam, majd Ő, egyedül. Ügyesen. Ne féltsem, bízzak benne.

Én, az édesanyja teszem a hintába. Nagy felelősség ez, egyáltalán nem mindegy, mekkora lendületet ad a kezdő lökés.

Kérlelhetetlenül esik, mintha minden egyes kopogás azt az infót próbálná bevésni csökönyös agyamba: “Nem, nem mész Te ma sehová, főleg nem a Gyerekkel”.

Szobafogságra vagy ítélve, mint a rossz lurkók, arra kárhoztattál, hogy Elsőszülötted kedvéért 101-edszer is végighalgasd Pimpimkint, meg a nyuszitáncot, esetleg megfejelheted egy “Sárga csikó-val”.

Szóval rossz idő van, de arra azért jó, hogy a “nemvoltamitthonezértnemjutottamhozzá” teendőimet ellásam. Értsd: HÁZIMUNKA .

Zsonglőrködök a konyhában, két mosás közt (amennyit a Gyerek enged) vasalok is..

Rég elfeledett játékokra bukkanok a szekrény alatt..Etetek, böfiztetek,rom-el- takarítok.Robotnak érzem magam a javából, útálom a szobafogságot. Lehangol a borús idő…

De nincs időm unatkozni; az édes ebéd utáni alvás után már kevésbé édesen ébredő, nyafizó, nyügike, könnyes szemű Picit vígasztalok, ölelek, orrot fújatok és törlök, itatok, kedvet keresek, játszom…

Anyaságot játszom itt a jó meleg kecóban, megvan mindenem, havaj az élet, de olyan, mintha valami mégis hiányozna-

 …valami, amit mindig a holnaptól remélek meg(vissza)kapni:

s.z.a.b.a.d.s.á.g.