A pár hete még oly napsugaras nyárutó mintha vígasztalni próbált volna: igen, ez a világ rendje.
Változnak az évszakok, mint ahogy mi is változunk: néha kicsit szeszélyesen, ám folyamatosan.
Ködösek, egyre hűvösebbek a reggelek, s az ezer színben pompázó levelek végső mementójukként legszebb táncukat járják éltető-tápláló fa-anyjuktól való elválásuk előtt.
Borzongatóan gyönyörű ez a haláltánc. Tele van büszkeséggel, s a közelben sincs nyoma a félelemnek.
Ősz volt akkor is, mikor először kísért iskolába. Én ijedten kapaszkodtam védelmező karjaiba: tudtam, hogy Ő sokkal bölcsebb nálam; hittem: emberfeletti ereje van.
Sok- sok év telt el azóta: én mégis ugyanolyannak látom: pillantásomtól barnává feslik fakó haja, szemébe ismét kiapadhatatlan életöröm költözik, és segít, támogat, bátorít..mindig.
– Csak egy falatot egyél, Mama! – határozott, kedves hanggal próbálom palástolni a rettegést, amely úgy furakodott be életembe; éppoly hirtelen, de megváltoztathatatlanul, mint az ősz.
–Nem kérek többet, Kislányom. Nem vagyok éhes.
Próbálom kicsit boldogabbá tenni szomorúan beletörődő idősödését. Rendkívül szeret a régi időkről beszélni, nosztalgiázni.
Igen, akár ugyanazt 10- szer is. De én nem bánom. Minden egyes alkalommal újnak élem meg az alapjaiban már százszor ismételt történeteket.
– Mama, milyen volt a Karácsony, amikor gyermek voltál?
Szája sarka mosolyra húzodik. Látom, ahogy látja maga előtt azt a régenvolt időt.
– Hát, Kislányom, a Karácsony…Az volt a legjobb dolog gyerekkoromban. Hiába volt háború is- ajándék gyanánt mindig került valami apróság a gyerekeknek. Nagyon nagy telek voltak- nem úgy, mint most! Derékig ért a hó, alig bírtunk eljutni az iskolába. Meg aztán volt szénszünet is. Nem tudtak fűteni, ezért bezárt az iskola.
(Sóvárogva gondolok arra a hetven éve múlt, hideg télre és megjegyzem magamban, hogy „bezzeg ma már gázzal fűtenek”).
– Mindig plafonig érő fánk volt. Mi, gyerekek készítettük rá a díszeket. Édesanyám pedig isteni finom szaloncukrot tudott főzni. Mi csomagoltuk be őket sztaniolpapírba, úgy raktuk a fára.
Rengeteg féle süteményt sütöttünk. Bejglit, mákos patkót, tepertős pogácsát- igazi tepertőből, te nem is tudhatod, milyen is az-, hókiflit, na és persze buktát az elmaradhatatlan „Hitlerszalonnával”
Kérdő tekintetemet megpillantva rögtön magyarázni kezdi:
– A „hitlerszalonna” az a nagyon sűrű lekvár, amit vágni lehet. Szóval akadt tennivaló a konyhában rendesen.
A legszebb Karácsony az volt, amikor porcelánfejű babát kaptam ajándékba. Utána hosszú hónapokig csak babaruhákat varrtam és hímeztem neki.
Azután mentünk a templomba, a Szentmisére. Olyan elegánsak voltunk én és a húgaim is, hogy az csak na. Latinul folyt a szertartás, nem úgy, mint most.
Édesapám nagyon tekintélyes ember volt. Cselédek is voltak a nagy házunkban, ott Sepsiszentgyörgyön. Nagyon szerette Édesanyámat.
– És a Karácsony? (Próbálom visszaterelni a szót az eredeti medrébe…)
– Jaj, Maca, emlékszel, amikor mindannyian itt voltatok- az egész család-, még össze is kellett tolni a két nagy asztalt, hogy elférjünk?
– Persze, Mama. És Te főzted a legfinomabb halászlevet, amit valaha ettem.
– Na és emlékszel a (játék) zongorára? Egész este annyit klampíroztatok rajta, hogy már azt hittem, ki fogom hajítani az ablakon. Annyira szeretted. De azután nem tanultál mégsem zongorázni.
– Tudod, Mama, hogy nem volt rá pénzünk.
– Tudom, hogyne tudnám, bogaram, csak azért…mégis jó lett volna. A mi időnkben nem volt olyan, hogy egy lányt ne taníttassanak zongorázni. Az „Angolkisasszonyoknál” ez hozzátartozott az etiketthez.
Nézem, ahogy mesél, átszellemült arccal.
Mesél, de már nem tudom követni gondolatai csapongását. Ő boldogan beszél tovább, én pedig elszomorodom, hogy „mára” csak ennyi jutott nekem az én drága Nagymamám emlékeiből.
Folyamatosan próbálom, de nem tudom elfogadni, hogy már nem tudok sokáig beszélgetni Vele. Van olyan alkalom is, hogy egyáltalán nem…
Pedig Ő nem volt ilyen. Igazi csupaszív nagymamaként:
…emlékszem, amikor kötni tanított. „Lusta kötés”-Ő már akkor is tudta: ez való nekem. Türelmetlenségem eredményeképp nem haladt a munka…Ő azt mondta:
-„Várj csak, had’ nézzem meg…”- és (akkor még nem vettem észre) hozzákötött pár sort. Megdícsért, miközben visszaadta a „nézegetésével” egyre nagyobbá váló darabot…én meg csodálkoztam: hogy is lehet szebb a kézimunka, mikor nem is csinálok vele semmit?
Korona nélkül is szépek a fák, csak mások. Életerejük valahol ott fészkelte be magát végérvényesen, a gyökereiknél- ezért képesek a megújulásra.
Az ember gyökere a szív, levele a lélek.
„Én azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen!!!” Tehetetlen dühömben csak sírni tudok- amikor Ő nem látja.
Játszótérre megyünk: napnyugtáig hintáztat.
Kedvencemet főzi nap, mint nap. „(Csak Anya meg ne tudja, hogy megint tejbegrízt ettél!”)
Ölébe vesz, megpuszil, és minden bajra tudja a gyógyulást.
Befészkelem magam Mama mellé a „Mesesarokba”, és hallgatom, naphosszat csak hallgatom, ahogy mesél. Áhítattal, igézve figyelem minden szavát. Ő végtelen türelemmel akár századszor is újrakezdi.
Mostanában már én mesélek Neki. Csak szépet és jót. Minden történés kis rózsaszín palástot ölt magára, amikor megosztom vele.
Igen, akár századszor is- ,mert szereti hallgatni. Ilyenkor gyermekké válik ismét: mosolygó, csillogó szemű, hosszú, barna hajú kislánnyá.
Észreveszem, hogy elaludt. Nem akarom zavarni. Halkan szöszmötölök, miközben ezernyi emlék zsong a fejemben rólunk, Róla, Vele.
Hatalmas, erős szíve van az én Mamámnak. Mégis félek a téltől. Mennyire lesz hosszú, s vajon mennyire lesz hideg?! Nem eshet-e baja a gyökereknek?!
Kétségbeesetten kapaszkodom egy teljesíthetetlen vágyba: legyen tavasz újra, ismét és mindig.
Hiszen ez a világ rendje.
/A Szegedi Somogyi- Könyvtár és a Szegedi Idősügyi Tanács által meghírdetett “Karácsonyi mesék, álmok, emlékek..” című pályázat Somogyi- Könyvtár különdíjas pályázata/
Zsűri:
Elnök: Simai Mihály /József Attila Díjas Költő/
SZMJV Polg. Hiv. részéről: Boros Gyula /idősügyi referens/
Somogyi Könyvtár részéről: Palánkainé Sebők Zsuzsanna /Igazgató/
