“Mi olyan vicces?
Amália nénit sokan ismerik a Petúnia utcában. Délutánonként kiáll a ház elé, vagy csak a gangra, és a korlátot támasztva kukucskál a lépcsőkanyar irányába, hátha jön már valaki, akit üdvözölni lehet. Hogy vagy galambom, kérdezi általában, de olyan kedvesen, hogy az ember azonnal panaszkodni kezd.
Múltkor például a szemközt lakó Zsuzsi igyekezett hazafelé az új frizurájával, amikor Amália néni becsalogatta teára, de ahogy feltette a kérdést, hogy vagy galambom, Zsuzsiból kitört a keserű zokogás, és alig tudta kinyögni, hogy az mennyire rettenetes, ahogyan ő van. Aztán mitől olyan rettenetes ez a hogylét, érdeklődöt Amália néni. Hát attól, bömbölte Zsuzsi, hogy a Gyula ne segít semmiben, rám hagyja az egész háztartást, tegnap sem pakolta el az elmosott edényeket, a kisebbik gyereknek meg szétment a táskája, teszkós szatyoral ment iskolába, meg kell őrülni, és a többi…Amália néni először csak nézett szépen, aztán már mosolygott, végül kitört belőle a nevetés, de úgy, hogy a térdét csapkodta.Zsuzsi erre elnémult, aztán egy picit ő is elnevette magát, majd együtt hahotáztak térdet csapkodva, hogy zengett a ház. De miért is tetszett nevetni, kérdezte Zsuzsi elmenőben. Mert olyan boldoggá tesz, hogy ilyen szép, teljes életed van, mondta Amália néni.
Máskor meg az alsó lakó, a húszéves Lili esett Amália néni csapdájába, pedig sehogy se akart bemenni hozzá, mert úgyse ehet süteményt. Tessék csak megnézni, Amália néni, milyen dagadt vagyok, és már csöppent is a könnye, mint a novemberi eső, hogy hiába koplal hetek óta, és hiába ötvenkét kiló, akkor iss sokkal hájasabb, mit a barátnője, Zizi, és hogy így egy fiúnak sem fog tetszeni, mert ötven kiló fölött megette a fene az egészet. Erre Amália néni hulllámzó keblée vonta Lilit, miközben párnás hasa csak úgy rázkódott a nevetéstől, és csak ölelgette vinnyogva, hogy már az ő könnye is kicsordult,míg aztán Lili is elkuncogta magátabban a nagy, alapos ölelésben. Végül megkérdezte, miért tetszett úgy nevetni, Amália néni? Mert olyan boldog vagyok, hogy ilyen szép, teljes életed van, modta.
Aztán olyan is volt, hogy a rettentő elfoglalt Navlacs úr útját torlaszolta el Amália néni, és addig édeskedett neki, míg elfogadta a teameghívást.Hogy van mostanában, galambom, csicseregte, de Navlacs úr csak az órát leste, le ne késse az üzleti megbeszélést, amitől a bolygó jövője függ, különben sem lehet kiszámítani a tömegközlekedést, morogta, pláne, amióta ellopták a kocsiját a ház elől, felborult az egész élete, csupa tortúra a rendőrségi bejelentés, az ügyintézés a biztosítónál, csak úgy ugrált a teáscsésze, annyira csapkodta az asztalt. Amália néni pedig hallgatta szelíden, mígnem hirtelen akkora bruhaházásban tört ki, hogy még Navlacs úr dühös mennydörgését is tűlharsogta vele. Mondanom sem kell, Navlacs úr előbb kikérte magának ezt a hangot, aztán rájöt, hogy nincs itt más hang, csak szívből jövő, önfeledt nevetés, és ettől egy kicsit mintha megenyhült volna, még a bajsza is szétfutott egy vonásnyira, na em többre. El is sietett, még mielőtt bármit is kérdezett volna.
A Petúnia utca környéki lakók amúgy sokszor összesúgtak Amália néni háta mögött, hogy vajon mi ütött az öregasszonyba, hisz az épelméjű ember inkább elszontyolodik ebben a zűrös, gondokkalteli világban, mert ugye, ha baj van, akkor töprengeni és aggódni kell, vagy depresszióba esni, minimum, namármost baj, az mindig vsn. íamália néni is hétféle gyógyszert szed, mondták, se kutyája, se macskája, a nyugdíja kicsi, a vérnyomása nagy, akkor meg mit röhög itt le-fel. Egyikük felvetette, tán valami diszkódrogot szed az öreglány, a másik gyaanította, hogy titkon tütökél, végül abban maradtak, hogy simán csak bolond. Ezzel szét is széledtek. És miközben széledeztek, ki-ki arra gondolt, hogy nem is lehet olyan rossz egy kicsit bolondnak lenni.”
(Eredeti szerkesztés szerint bemásolva)
/SZIMPATIKA- MAGAZIN 2012. november; Vág Bernadett-Társaslény- Mi olyan vicces? p.24-25/
