Emlékszem, megigézve nyomtam orromat a jéghideg ablaküveghez, amikor-valahogy úgy ovis korom körül- először csodáltam meg tudatosan a gyönyörű táncot lejtő fehér hópihéket.
Később felfedeztem azt is, hogy nem gömb alakjuk van- ahogy esetlenül bumfordiként ábrázoltam őket a papíron, hanem gyönyörűek.
Leegyszerűsítve megtanultam őket lerajzolni a hűtőszekrényünk háromcsillagos fagyasztójáról…
Imádtam, amikor végre leesett az első olyan hó, amely meg is maradt, Édesanyám húzott a szánkón, fáradhatatlanul, még kutyahidegben is. De én nem fáztam (csak az orrom), mert jól fel voltam öltöztetve. Anorák, pilótasapka, meg minden…
Természetesen építettünk hóembert is, és lett a nyomomból hóangyal.
Szóval minden megvolt.
Tegnap esett idén először hó- és még, ha most nem is maradt meg: egyértelműen jelezte- végérvényesen beköszöntött a tél. Mindig imádtam a telet, a hófehér faágakkal övezett fehéren csillogó utacskákat, a hazaéréskor elém tett gőzölgő citromos teát, a mécses illatát és fényét.
Most is szeretem a havat, de már más jut róla eszembe…
Ki nem tudott vastag kabátot, csizmát, vagy kesztyűt venni? Ki fagy le a biciklijéről az irdatlan bérletárak miatt? Ki fagyoskodik fűtetlen kis lakásában, mert nem bírná kifizetni a gázt?!…
Szeretném, ha ez a tél nem arról szólna, hogy szinte minden nap megfagy valaki.
Szeretném, hogy a szegény családok se fázzanak, és jussanak használt téli holmikhoz.
Szeretném, ha az ártatlan fehérség megérintené az emberek szívét, és adományoznának feleslegessé vált ruháikból.
Lehet, hogy épp a környezetünkben is akad rászoruló.
Aki pedig olyan szerencsésen jólétben él, az utalhat át pénzt is valamelyik általa kiválasztott alapítványnak vagy egyesületnek.
Aki a segítségnyújtás idejekor nem nyitja ki a szívét, az hiába álszenteskedik az Éjféli Misén.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: