Most jött el az a pillanat, amikor az utolsó poharam is végleg betelt magammal, és nem kívánok újabb készletet felhalmozni az önsajnálat nektárjából. Folyamatosan mérgez, megkeserít…mégis gyűjtöm, majd megrészegedve az édes gejtől csak még tovább lököm egyre reményvesztettebb valómat a lelki megsemmisülés felé- és ezen csak én változtathatok, most amíg még tudatában vagyok a változtatás szükségességének. De szomjazom, és a víz már régen nem tiszta, poshadtan nem kell, menekülök saját álmegoldásaim ölelő karjaiba, áltatom magam azzal, hogy jó ez így, de még legbelül érzem, hogy nem.
De félek, sőt rettegek, hogy egyszer végleg megszűnik a kontroll, és akkor igába hajtván már nem gondolkodó fejem a lét örömeinek hajkurászása sem lenne többé cél, mert már nem lenne semmi, amiért holnap felkeljek…
És nincs az a holnap, nem is lesz soha, mert akkor már nem fogom tudni, hogy én ezt nem akartam. Akkor már csak AZ a valóság létezik majd.
Én nem tudom magam hajamnál fogva kihúzni a mocsárból…ehhez az iszaphoz már nincs az a fizikai erő, amely elég lenne, ezt csak az értelem győzheti le, ha legyőzheti egyáltalán.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: