Dalszöveg

Tengermoraj dúdolja álmodat
Hogy szerelmet vártál, halálosat
Hogy voltál tettes is, és néha áldozat.
Hogy ember nem lehetsz magányosabb
Ember nem lehet nálad magányosabb

Mindig azt mondják
Hogy az ember csak tévelyeg
Pedig valahol van helyed
Még ha keresve sem leled

Az ég felérhetetlen
A mélység hallgatag
Mint tenger, zúg a cseppben
Az a szabad pillanat

Tengermoraj dúdolja álmodat
Hogy szerelmet vártál, halálosat
Hogy voltál tettes is, és néha áldozat.
Hogy ember nem lehetsz magányosabb
Ember nem lehet nálad magányosabb

“Mi olyan vicces?

Amália nénit sokan ismerik a Petúnia utcában. Délutánonként kiáll  a ház elé, vagy csak a gangra, és a korlátot támasztva kukucskál a lépcsőkanyar irányába, hátha jön már valaki, akit üdvözölni lehet. Hogy vagy galambom, kérdezi általában, de olyan kedvesen, hogy az ember azonnal panaszkodni kezd.

Múltkor például a szemközt lakó Zsuzsi igyekezett hazafelé az új frizurájával, amikor Amália néni becsalogatta teára, de ahogy feltette a kérdést, hogy vagy galambom, Zsuzsiból kitört a keserű zokogás, és alig tudta kinyögni, hogy az mennyire rettenetes, ahogyan ő van. Aztán mitől olyan rettenetes ez a hogylét, érdeklődöt Amália néni. Hát attól, bömbölte Zsuzsi, hogy a Gyula ne segít semmiben, rám hagyja az egész háztartást, tegnap sem pakolta el az elmosott edényeket, a kisebbik gyereknek meg szétment a táskája, teszkós szatyoral ment iskolába, meg kell őrülni, és a többi…Amália néni először csak nézett szépen, aztán már mosolygott, végül kitört belőle a nevetés, de úgy, hogy a  térdét csapkodta.Zsuzsi erre elnémult, aztán egy picit ő is elnevette magát, majd együtt hahotáztak térdet csapkodva, hogy zengett a ház. De miért is tetszett nevetni, kérdezte Zsuzsi elmenőben. Mert olyan boldoggá tesz, hogy ilyen szép, teljes életed van, mondta Amália néni.

Máskor meg az alsó lakó, a húszéves Lili esett Amália néni csapdájába, pedig sehogy se akart bemenni hozzá, mert úgyse ehet süteményt. Tessék csak megnézni, Amália néni, milyen dagadt vagyok, és már csöppent is a könnye, mint a novemberi eső, hogy hiába koplal hetek óta, és hiába ötvenkét kiló, akkor iss sokkal hájasabb, mit a barátnője, Zizi, és hogy így egy fiúnak sem fog tetszeni, mert ötven kiló fölött megette a fene az egészet. Erre Amália néni hulllámzó keblée vonta Lilit, miközben párnás hasa csak úgy rázkódott a nevetéstől, és csak ölelgette vinnyogva, hogy már az ő könnye is kicsordult,míg aztán Lili is elkuncogta magátabban a nagy, alapos ölelésben. Végül  megkérdezte, miért tetszett úgy nevetni, Amália néni? Mert olyan boldog vagyok, hogy ilyen szép, teljes életed van, modta.

Aztán olyan is volt, hogy a rettentő elfoglalt Navlacs úr útját torlaszolta el Amália néni, és addig édeskedett neki, míg elfogadta a teameghívást.Hogy van mostanában, galambom, csicseregte, de Navlacs úr csak az órát leste, le ne késse az üzleti megbeszélést, amitől a bolygó jövője függ, különben sem lehet kiszámítani a tömegközlekedést, morogta, pláne, amióta ellopták a kocsiját a ház elől, felborult az egész élete, csupa tortúra a rendőrségi bejelentés, az ügyintézés a biztosítónál, csak úgy ugrált a teáscsésze, annyira csapkodta az asztalt. Amália néni pedig hallgatta szelíden, mígnem hirtelen akkora bruhaházásban tört ki, hogy még Navlacs úr dühös mennydörgését is tűlharsogta vele. Mondanom sem kell, Navlacs úr előbb kikérte magának ezt a hangot, aztán rájöt, hogy nincs itt más hang, csak szívből jövő, önfeledt nevetés, és ettől egy kicsit mintha megenyhült volna, még a bajsza is  szétfutott egy vonásnyira, na em többre. El is sietett, még mielőtt bármit is kérdezett volna.

A Petúnia utca környéki lakók amúgy sokszor összesúgtak Amália néni háta mögött, hogy vajon mi ütött az öregasszonyba, hisz az épelméjű ember inkább elszontyolodik ebben a zűrös, gondokkalteli világban, mert ugye, ha baj van, akkor töprengeni és aggódni kell, vagy depresszióba esni, minimum, namármost baj, az mindig vsn. íamália néni is hétféle gyógyszert szed, mondták, se kutyája, se macskája, a nyugdíja kicsi, a vérnyomása nagy, akkor meg mit röhög itt le-fel. Egyikük felvetette, tán valami diszkódrogot szed az öreglány, a másik gyaanította, hogy titkon tütökél, végül abban maradtak, hogy simán csak bolond. Ezzel szét is széledtek. És miközben széledeztek, ki-ki arra gondolt, hogy nem is lehet olyan rossz egy kicsit bolondnak lenni.”

(Eredeti szerkesztés szerint bemásolva)

/SZIMPATIKA- MAGAZIN 2012. november; Vág Bernadett-Társaslény- Mi olyan vicces? p.24-25/

 SZÜFRAZSETT

        “Milyen természetes, hogy ma a süteménynők tejszínhabbal csinosítják magukat, csodálatos színű mázakkal kenik be arcukat, letehetik a kekszvizsgát, és senki nem szólja meg őket, ha karamellükön esetleg mélyebb a dekoltázs, és nyilvános helyen tojáslikőrt isznak.

          Nem volt ez mindig így.

         Régen, a sötét kakókorban a kislányokat már babapiskóta korukban arra nevelték, hogy alázatosan és csendben tűrjék a férfiak kakaón és csokoládén alapuló hatalmát. Úgy éltek otthon, mint a mákos gubók, diabetikus vajkrémen tartották őket, tanulni nem tanulhattak, egész nap kristálycukrot válogattak.

         Ezalatt a férfiak fahéjrudat szívva a kávéházakban vagy klubokban töltöttték idejük nagy részét, kedvteléseiknek élve.

        A kis kuglóf egy fővárosi konyhában született. Éles eszű, jó kedélyű gyermek volt, ám az uniformizáló csokimázt őrá is hamar ráborították. A kislány nem értette, hogy miért kapják ki kezéből a recepteket, amiket tudásra éhesen, mohón olvasott. Értetlenül figyelte apja haragját, amikor az fahéjcigizésen kapta. De hát ő is ezt csinálja, neki akkor miért nem szabad? Miért nem kísérletezhet kedvére a konyhában? Miért kell mindig állig begombolt csokikabátban és idétlen máksapkában kimennie az utcára? Miért? Miért?

       A serdülőkorba ért kuglóflányt nem hagyta nyugodni háborgó szelleme. Meg akarta ismerni az igazi életet, könnyű lisztruhában akart járni az utcán és a mezőn, önmagába akarta gyűjteni a világ csodaszép színeit.

      Így történt, hogy apja éberségét kijátszva, fiúnak öltözve beszökött a kávéházakba, könyvtárakba, csokoládéöntödékbe. Látta, hogy milyen szakadék tátong a két nem életvitele és jogai között.

      Felháborodása nem ismert határokat. Már másnap reggel odaláncolta magát egy lámpaoszlophoz. Amikor látta, hogy a férfiak ettől még ugyanúgy kávéházakba járnak, akkor ostyaröplapokon férfifejeket terjesztett- mindegyikről lesatírozta a habbajuszt és a habszakállt. Ettől sem változott sokat az életminősége, de legalább annyit elért, hogy vaníliáskarika- turistának alkalmazták egy helyi lapnál. Innen már gyerekjáték volt megnyitni az utat a süteménynők felemelkedése előtt. Éles hangú cikkeket lopott be lapzárta után az újságba, melyekben egy új típusú intézmény alapítását követelte. Nevet is adott neki: CUKRÁSZDA. Új korszak nyílt meg a sütés történelmében, amiért az utókor azóta is hálás. A férfiakkal az élen.”

/DOMONYI RITA- NAGY DÓRA:

 SÜTEMÉNYSÉG. A SÜTEMÉNYEK ÉDES ÉLETE c. kötet

(Athenium Kiadó, Budapest, 2008.)/

A pár hete még oly napsugaras nyárutó mintha vígasztalni próbált volna: igen, ez a világ rendje.

Változnak az évszakok, mint ahogy mi is változunk: néha kicsit szeszélyesen, ám folyamatosan.

Ködösek, egyre hűvösebbek a reggelek, s az ezer színben pompázó levelek végső mementójukként legszebb táncukat járják éltető-tápláló fa-anyjuktól való elválásuk előtt.

Borzongatóan gyönyörű ez a haláltánc. Tele van büszkeséggel, s a közelben sincs nyoma a félelemnek.

Ősz volt akkor is, mikor először kísért iskolába. Én ijedten kapaszkodtam védelmező karjaiba: tudtam, hogy Ő sokkal bölcsebb nálam; hittem: emberfeletti ereje van.

Sok- sok év telt el azóta: én mégis ugyanolyannak látom: pillantásomtól barnává feslik fakó haja, szemébe ismét kiapadhatatlan életöröm költözik, és segít, támogat, bátorít..mindig.

– Csak egy falatot egyél, Mama! – határozott, kedves hanggal próbálom palástolni a rettegést, amely úgy furakodott be életembe; éppoly hirtelen, de megváltoztathatatlanul, mint az ősz.

–Nem kérek többet, Kislányom. Nem vagyok éhes.

Próbálom kicsit boldogabbá tenni szomorúan beletörődő idősödését. Rendkívül szeret a régi időkről beszélni, nosztalgiázni.

Igen, akár ugyanazt 10- szer is. De én nem bánom. Minden egyes alkalommal újnak élem meg az alapjaiban már százszor ismételt történeteket.

–         Mama, milyen volt a Karácsony, amikor gyermek voltál?

Szája sarka mosolyra húzodik. Látom, ahogy látja maga előtt azt a régenvolt időt.

–         Hát, Kislányom, a Karácsony…Az volt a legjobb dolog gyerekkoromban. Hiába volt háború is- ajándék gyanánt mindig került valami apróság a gyerekeknek. Nagyon nagy telek voltak- nem úgy, mint most! Derékig ért a hó, alig bírtunk eljutni az iskolába. Meg aztán volt szénszünet is. Nem tudtak fűteni, ezért bezárt az iskola.

 (Sóvárogva gondolok arra a hetven éve múlt, hideg télre és megjegyzem magamban, hogy „bezzeg ma már gázzal fűtenek”).

–         Mindig plafonig érő fánk volt. Mi, gyerekek készítettük rá a díszeket. Édesanyám pedig isteni finom szaloncukrot tudott főzni. Mi csomagoltuk be őket sztaniolpapírba, úgy raktuk a fára.

Rengeteg féle süteményt sütöttünk. Bejglit, mákos patkót, tepertős pogácsát- igazi tepertőből, te nem is tudhatod, milyen is az-, hókiflit, na és persze buktát az elmaradhatatlan „Hitlerszalonnával”

Kérdő tekintetemet megpillantva rögtön magyarázni kezdi:

–         A „hitlerszalonna” az a nagyon sűrű lekvár, amit vágni lehet. Szóval akadt tennivaló a konyhában rendesen.

A legszebb Karácsony az volt, amikor porcelánfejű babát kaptam ajándékba. Utána hosszú hónapokig csak babaruhákat varrtam és hímeztem neki.

Azután mentünk a templomba, a Szentmisére. Olyan elegánsak voltunk én és a húgaim is, hogy az csak na. Latinul folyt a szertartás, nem úgy, mint most.

Édesapám nagyon tekintélyes ember volt. Cselédek is voltak a nagy házunkban, ott Sepsiszentgyörgyön. Nagyon szerette Édesanyámat.

–         És a Karácsony? (Próbálom visszaterelni a szót az eredeti medrébe…)

–         Jaj, Maca, emlékszel, amikor mindannyian itt voltatok- az egész család-, még össze is kellett tolni a két nagy asztalt, hogy elférjünk?

–         Persze, Mama. És Te főzted a legfinomabb halászlevet, amit valaha ettem.

–         Na és emlékszel a  (játék) zongorára? Egész este annyit klampíroztatok rajta, hogy már azt hittem, ki fogom hajítani az ablakon. Annyira szeretted. De azután nem tanultál mégsem zongorázni.

–         Tudod, Mama, hogy nem volt rá pénzünk.

–         Tudom, hogyne tudnám, bogaram, csak azért…mégis jó lett volna. A mi időnkben nem volt olyan, hogy egy lányt ne taníttassanak zongorázni. Az „Angolkisasszonyoknál” ez hozzátartozott az etiketthez.

Nézem, ahogy mesél, átszellemült arccal.

Mesél, de már nem tudom követni gondolatai csapongását. Ő boldogan beszél tovább, én pedig elszomorodom, hogy „mára” csak ennyi jutott nekem az én drága Nagymamám emlékeiből.

Folyamatosan próbálom, de nem tudom elfogadni, hogy már nem tudok sokáig beszélgetni Vele. Van olyan alkalom is, hogy egyáltalán nem…

Pedig Ő nem volt ilyen. Igazi csupaszív nagymamaként:

…emlékszem, amikor kötni tanított. „Lusta kötés”-Ő már akkor is tudta: ez való nekem. Türelmetlenségem eredményeképp nem haladt a munka…Ő azt mondta:

-„Várj csak, had’ nézzem meg…”- és (akkor még nem vettem észre) hozzákötött pár sort. Megdícsért, miközben visszaadta a „nézegetésével” egyre nagyobbá váló darabot…én meg csodálkoztam: hogy is lehet szebb a kézimunka, mikor nem is csinálok vele semmit?

Korona nélkül is szépek a fák, csak mások. Életerejük valahol ott fészkelte be magát végérvényesen, a gyökereiknél- ezért képesek a megújulásra.

Az ember gyökere a szív, levele a lélek.

„Én azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen!!!” Tehetetlen dühömben csak sírni tudok- amikor Ő nem látja.

Játszótérre megyünk: napnyugtáig hintáztat.

Kedvencemet főzi nap, mint nap. „(Csak Anya meg ne tudja, hogy megint tejbegrízt ettél!”)

Ölébe vesz, megpuszil, és minden bajra tudja a gyógyulást.

Befészkelem magam Mama mellé a „Mesesarokba”, és hallgatom, naphosszat csak hallgatom, ahogy mesél. Áhítattal, igézve figyelem minden szavát. Ő végtelen türelemmel akár századszor is újrakezdi.

Mostanában már én mesélek Neki. Csak szépet és jót. Minden történés kis rózsaszín palástot ölt magára, amikor megosztom vele.

Igen, akár századszor is- ,mert szereti hallgatni. Ilyenkor gyermekké válik ismét: mosolygó, csillogó szemű, hosszú, barna hajú kislánnyá.

Észreveszem, hogy elaludt. Nem akarom zavarni. Halkan szöszmötölök, miközben ezernyi emlék zsong a fejemben rólunk, Róla, Vele.

Hatalmas, erős szíve van az én Mamámnak. Mégis félek a téltől. Mennyire lesz hosszú, s vajon mennyire lesz hideg?! Nem eshet-e baja a gyökereknek?!

Kétségbeesetten kapaszkodom egy teljesíthetetlen vágyba: legyen tavasz újra, ismét és mindig.

Hiszen ez a világ rendje.

/A Szegedi Somogyi- Könyvtár és a Szegedi Idősügyi Tanács által meghírdetett “Karácsonyi mesék, álmok, emlékek..” című pályázat Somogyi- Könyvtár különdíjas pályázata/

Zsűri:

Elnök: Simai Mihály /József Attila Díjas Költő/

SZMJV Polg. Hiv. részéről: Boros Gyula /idősügyi referens/

Somogyi Könyvtár részéről: Palánkainé Sebők Zsuzsanna /Igazgató/

Ezt a mondatot pár éve olvastam az nlc- café-n fórumcímként: és bevallom, okozott némi fejtörést a megfejtése. A “szülifeli”-t egyből értettem; de hogy az AJCSI KARIRA tulajdonképpen az AJÁNDÉK KARÁCSONYRA RÖVIDÍTÉSE- ehhez idő kellett.

Szóval ajcsi Karira- mégpedig RÓZSASZÍN GITÁR. Ne kérdezd, miért. Nagyobbik Kicsim egy fürdetés előtti borús délutánon elém állt és azt mondta:

– “Anyus, józsaszíííííín gitárt kéjek a Jézsuskától!”

Döbbenten lemeredve próbáltam valami értelmeset reagálni, végül is /az időhúzás reményében/ ennyire futotta:

-Jól van, Kicsim. Akkor rajzold le Neki.

Csajszim egyből neki is fogott az áhított ajándék papírra vetésének- és kb. 2 perc múlva lelkesen felkiáltott:

-“Itt van, tessék!”

A papíron lévő színes karikák halmazában szerintem csak Ő (és némi felvilágosítás után én) véltük felfedezni a RÓZSASZÍN GITÁRT- de annak rendje és módja szerint összehajtottam, és megígértem, hogy elküldöm a Jézuskának. Postán.

Másnap rákérdezett, és mivel úúúúúúútálok hazudni, nehezemre esett közölni Vele, hogy IGEN FELADTAM, IGEN MEGKAPTA, IGEN TUDNI FOGJA A JÉZUSKA, HOGY SÜNIKE KÉRTE…

De már előre láttam küzdelmemet a beszerzést illetően- ezért gyorsan hozzáfűztem:

– De nem biztos, hogy talál rózsaszínt. Piros vagy kék is jó lesz?

-“IDEN.”- mondta meglepően gyorsan, én meg egy kicsit relaxálhattam a kivitelezést illetően.

Valahol csak akad ebben a városban gyermekgitár- színes…és olyan, aminek lehetőleg hangadással is jár a húrpengetése…(Na itt megint sutba vágtam abbéli elhatározásomat, hogy A LAKÁSUNKBA TÖBBÉ NEM KERÜL SEMMILYEN HANGOT ADÓ JÁTÉK!)- Tutira 5 évet öregített rajtam a médincsájna feliratú különböző zenélő kütyük véges repertoárjának 4 év alatti szinte folyamatos hallgatása…

Szóval, már csak meg kell találnom:)

 Volt már olyan az életedben, hogy csak ellenni szerettél volna? Passzívan szemlélni a környezetedben hangyaként nyüzsgő embertársaidat és közben általuk megtapasztalni az így elkerülhetőnek hitt rossz dolgokat?

Itt most nem csak arra a közhelyre gondolok, hogy az “Okos ember más kárán tanul, a buta pedig a sajátján”.

Olvasom a bölcseletektől bővelkedő könyveket, mert azt hiszem, így egyszer csak “Heuréka” felkiáltással egymásra találunk azzal a mondattal, ami eddig hiányzott az életemből ahhoz, hogy TUDJAK ÉLNI.

Nem sablon szerint, nem valamiféle vélt vagy valósan elvárt mintát követve, hanem felszabadultan- szabadon…

Persze sokkal kényelmesebb a szocializáció biztosította börtönburokban tengődni, csak valahogy megrémiszt, amikor arra gondolok, hogy lehet, hogy ettől sokkal többre vagyok hivatott…

És igen, a jobb napjaimon kifejezetten érzem, hogy annyi minden van, amit még nem mertem megpróbálni, nem mertem kimondani…nem valósítottam meg….

… A sok agyalás közben kevés esemény tud kizökkenteni a legoptimálisabb lehetőségek mérlegelését övező dilemmázásomból….

Az egyik ilyen Első Kicsim működgetése. Pimaszul irigylésre méltó, ahogy szinte pillanatok alatt túl képes lépni bármilyen sérelmén; fáradhatatlanul tökélyre fejleszti az Általa elgondolt mozgásformát; szavak nélkül is képes megértetni és véghezvinni az akaratát /azért én mindig próbálom győzködni magam, hogy “nincs elkényeztetve ez a Gyerek”- pedig: DE:))))))))))))))))))))))))/

Szóval akármi történjen is a nagyvilágban, vagy a kis-családban, az tuti, hogy Ő mindig rádöbbent:

AZ ÉLET MEGY TOVÁBB, AKKOR IS, HA ÉN SZERETNÉK NÉHA KICSIT LEMARADNI. NEM MÁSÉRT- CSAK, HOGY ÖSSZEKAPHASSAM MAGAM, ÉS KÉSZEN ÁLLJAK AZ ÚJABB KIHÍVÁSOKRA…

Vajon ezzel más hogy van?! A teljesítőképesség végső határának elérése is ugyanolyan idividuatív, mint a személyenkénti fájdalomküszöb?! Mindenkinél más?!

És, ha IGEN, akkor én miért merülök ki hamarabb, mint valaki más?!

Nem- nem az akaraterőmmel van probléma, szerintem azzal teljesen o.k. minden.

Virtuális pszichológusom mintha azt suttogná:

NINCS ELÉG ÖNBIZALMAM….

Erre az én EGO-m…:

HIÁNYZIK A POZITÍV, TÁMOGATÓ LÉGKÖR…AZ ÚN. “SEGÍTŐK”.

Akárhogyan is, de eléggé magamra utalt vagyok jelenleg- aminek van előnye is: legalább nem szól bele senki, mit és hogyan csinálok:)))))))))

Viszont a végkifejlet felelőssége is 100%-osan az enyém…

…szóval most azt akartam leírni, hogy Gyermekem mennyivel bölcsebben uralja az Őt körülvevő világot. Pillanatnyilag nem kell Neki hozzá más, mint egy vízzel teli vödör- és egy viszonylag kiapadhatatlannak hihető forrás…Ebben a kis mikrovilágban is számtalanszor elesik, esetleg fel is horzsolja a térdét- mégha a másodperc töredékében tudatosul is ez benne- képes azonnal arra a számára jelenleg a legnagyobb csodára koncentrálni: miszerint is a vödörből kiöntött víz a földet is átáztatja. Ugyanaz a víz, de a két helyen teljesen másmilyennek tűnik…

És biztos vagyok benne, hogy Ő ezt nem csak ámulja, hanem meg is érti…a felismerés öröme pedig még boldogabbá teszi….

Talán valahol itt rontjuk el: amikor elfelejtünk rácsodálkozni dolgokra…ezt követi az, hogy talán már örülni sem tudunk olyan szívből- igazán…Elfásulunk, tüskések vagy kőszívüek leszünk…

Nem modhatnám, hogy fényesen indult a nap. Már csak azért sem, mert tök sötétben cikáztam el dolgozni, és rajtam kívül egy teremtett lélek nem kóborolt az utcákon (ha csak nem számítom a számomra az előző okok miatt láthatatlan hangyákat.)

Kivilágosodott, de a dolgok hiába mentek szépen sorban a maguk kis útján, szinte minden félórában akadt valami, ami elrontotta ezt az idillt.

MÁR LENYUGTÁZTAM MAGAMBAN, HOGY EZ EGY ROSSZ NAP, de, hogy mennyire nem volt igazam az csak később derült ki.

A felmerülő problémák-és azok megoldása mellett, nagyon sok jó szót, és hálás köszönetet kaptam egy Nénitől…Megértést és segítséget egy Feleségtől, elismerést egy Feljebbvalómtól.

Szóval, végül is, JÓ NAP VOLT EZ A MAI, és ezredszer is ismétlem önmagam-hogy-ÖRÜLNÜNK KELL MINDEN KIS CSEKÉLYSÉGNEK, mert az teszi értelmessé és kiegyensúlyozottá mindennapjainkat.

Nem szabad elmennünk az aprónak tűnő dolgok mellett, mert más viszonylatban lehet, hogy nagyobbak, mint hinnénk…

“Egészséges kisbabát hagytak Budapesten a Madarász utcai kórház inkubátorban és a kecskeméti kórház inkubátorában is. A kecskeméti kisfiú súlyos állapotban van. Az orvosok szerint koraszülött, lélegeztetőgépen van. A budapesti kisfiú viszont jól van, Madarász Péternek nevezték el. Hamarosan el is vihetik a kórházból, örökbe adják.”

                       /Tények- Riport 2012.01.09./

Mennyi gyermektelenség miatt boldogtalan pár, mennyi gyermekes, vagy még bébivállalás előtt álló, érző szívű embert érintett meg a hír?!

Lehet, hogy én hyperérzékeny vagyok, de engem nagyon..

Szerencsére INKUBÁTORBA tették mindkét Kicsit- és ez az anyai gondoskodás még megható is lehetne- ha utána nem hagyták volna Őket magukra egyetlen üzenet nélkül.

Megpróbálom elképzelni azt, amit fel sem tudok igazán fogni: X hónapig viseli testében az Új kis Életkét- és szülés után- szinte a legvédtelenebb, legkiszolgáltatottabb időben megválik Tőle.Tőlük.

Az okok ismerete nélkül elvileg senkinek semmi joga bármilyen elő- vagy utóítélethez../Ilyenkor kommentálják, hogy “az anya elmeállapota lehet, hogy szülés után nem volt tiszta”, vagy: “biztosan a körülmények miatt döntött így a szülő”…/-ez a dolog szempontjából lényegtelen.

A tény az, hogy adott 2 Csecsemő, akik NEM KELLETTEK szülőanyjuknak.

Kívánom, hogy a Kis Koraszülöttke Kisfiú minél hamarabb megerősödjön, és Ő is örökbe adhatóvá váljon. Az örökbefogadó szülőknek ugyanis általában CSECSEMŐ kell. És nem az “etnikumhoz” tartozó. /Tisztelet a Kivételeknek!/