Minden kis porcikáját IMÁDOM! Legfőképp a puha bőrt a kis nyakán, na és persze a drága kis kezeit, amelyekkel sokszor úgy kapaszkodik belém, mint ha én lennék az egyetlen biztos pont a kis életkéjében. Persze, hogy ettől hízik a májam! Nincs is talán, ami nagyobb büszkeséggel tölt el, mint mikor Kislányom- láthatólag tudatosan: nekem magyaráz vagy mutat valamit, esetleg erőszakosan kinyitva az ujjaimat a kezembe nyom egy aktuális játékot, amivel incselkedni szeretne- vagy vendégségben szorosan a ruhám sarkába kapaszkodva szemlélődik, amíg meg nem bizonyosodik afelől, hogy nem egy farkastanyára érkeztünk…
Még a pocakomban volt, amikor elkezdtem Neki könyveket vásárolni. Időt és energiát nem kímélve (amiből akkoriban-jóval több akadt) begyűjtöttem a fellelhető klasszikus mesekönyveket, mondóka-gyűjteményeket… azzal a jelszóval, hogy:
„Én biza nem engedem, hogy cyberfanatikus könyvgyűlölő váljék majd belőle!”
/Persze, túúúdom, TUDOM, hogy semmit nem szabad erőltetni, mert akár esetlegesen (és nem áhítottan) épp ellenkező hatást érhetünk el vele…/
Nagyon pici korában minden este József Attila Altatóját énekeltem Neki “Aludj el szépen, Kisbabám”-ra átköltve az utolsó sort- /Inkább ZS-vel, KIZSBABÁM, ahogy ezt Somogyban szokták/- amíg el nem aludt. Azután ez a mozgásfejlődésének kibontakozásával exponenciális függőségben elmaradt, mert, ahogy letettem fürdés után Gömbhalat: már nyomta is a szunyát.
Kétéves sem volt még, amikor ismét aktuálissá vált az esti-mese mondás. Azóta belépett a biztonságot nyújtó napirend állandó körforgásába.
Fájdalmas emlék, de Kicsim megismerkedése a könyvvel, mint olyannal egyáltalán nem volt barátságosnak mondható. A gyermek-szépirodalom nem egy remeke végezte lapokra tépve, megcsonkítva, összegyűrve…minden: „Szépen, lassan” intés ellenére.
Szóval nem így képzeltem. Ábrándjaimban tiszta kezű, mosolygós (nyálmentes) kislány lapozgatja rendkívüli türelemmel a szép színes keményfedelűt..Ja! És érdekli!
Eleinte ugyanis (látszólag) csak magamnak magyaráztam, hogy mi látható a képen, mi zajlik éppen..
Most, amikor “leveti magát a földre” /ugyanis nálunk dackorszak tombol/ és éktelen panaszosan sírni kezd: mintegy éreztetve, hogy éppen mekkora igazságtalanság is történt Vele-
most látom csak, mennyire nem volt eredménytelen a sok könyvmártír.
Már vannak kedvencek, és „Ne ezt” kategóriások.
Találtam egy varázsigét, mindennemű bánatra/sírásra/ellenkezésre:
„Gyere Kicsim, mesélek Neked.”
Kiválasztott könyvből vagy anélkül, ölben ringatva, vagy messzebbről; napszaktól igen, de igénytől nem függetlenül.
És valóban azt teszem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: