Blogsorok

“KORUNKBAN SEMMI SEM ÁLLANDÓ, CSUPÁN A VÁLTOZÁS”

                                                                     /Dr. Simon Tamás/

 Már 1 hónapja volt az első ovis szülői értekezleted- én mégis még mindig az ott elhangzottakon agyalok:

Nehogy elfelejtsek összekészíteni valamit- amit be kellene vinned!

Nem tudod /mert nem láthattad/, de végigbőgtem a múlt hónapot.

Igen, 09.03. hétfőjétől kezdve az összes napját- minden hajnalban és este.

(Na, ne ijedj meg, volt, hogy csak könnyezett a szemem-és nem is sírtam, de én ezt annak éltem meg).

Bogárkám. Már egy éve lassan, hogy készítgetlek lélekben az óvodára: olyannyira jól sikerült ez a projekt, hogy nem, hogy nem tiltakozol, hanem NAGYON IS VÁROD. Többször elsétáltunk az oviépület előtt és Te sokszor be is akartál kukucskálni, hogy “Hol vannak a gyejekek, anyus?”…

Szükséged lesz egy tisztasági csomagra…a szalvétát még meg kell venni, minden más megvan.

Befizettük az étkezésedet is (remélhetőleg) ízleni fog, és lesz is módod megenni; mert nem lesz időd olyan “maratoni távú” (átlag: 35-40 perc/reggeli) anyaprovokáló evészetekre, mint eddig.

Amikor mondtam Neked, hogy szépen egyél majd az oviban, mert az óvónéni azt mondta, hogy nagyon finoman főznek- akkor Te azt mondtad, hogy:

-“MINT ITTHON. MINT A ANYA.”

Ennél szebb bókot nem is kaphattam volna. /Pedig az almaszószomat sohasem etted meg, és a tejbegrízt még csak megkóstólni sem voltál hajlandó/

– Köszönöm, Tündérkém!

Alig akartál hazajönni a nyílt napról! Azt mondták- ez jó, hát örüljek neki!

Örülök…és mégsem szívből igazán.

Mindenre aprólékos gondossággal igyekeztem Neked kitérni: a jelektől kezdve az iciri-piciri ovivécén át a foglalkozások sokszínűségébe rejtett okosító munkáig…..

Csak egyvalamire nem gondoltam…

Ostoba anya nem gondolt arra, hogy magát is fel kellene készítenie az ovikezdésre.

Szó szerint. Ne huncutkodj, komolyan beszélek. Látom, hogy nem érted. Még kicsi vagy, Szívem, de egyszer…ha úgy szeretnéd, és Neked is lesz majd egy gyermeked- megérted:

Miért is nehéz akár csak egy fél napra is kölcsön adni az Általad világra hozott, 3 évig EGÉSZ NAP, /minden nap, minden hét, minden hónap, szóval mind a 3 év szinte összes napján/ otthoni- szerető-féltő-nevelő burokban őrzött MINDENEDET.

….-iinta-paiinta, iiintaaa– kéri, sőt követeli az egyértelmű játszótéri kedvencet.

 Elviszem. Beleültetem.

ÉN, A TULAJDON ÉDESANYJA TESZEM A HINTÁBA.

 Óvatosan lököm meg, figyelmeztetve, hogy kapaszkodjon erősen… Igen, mindkét oldalon.

-Méég..-szól a határozott instrukció, s ettől magasabbra lendítem.

Imád „repülni”. Magasabbra, egyre feljebb, Számára még nincs az a riasztó mélység, amely megálljt parancsolhatna szárnyaló vágyainak.

Később, amikor ügyesebb lesz, egyedül löki majd magát. Olyan magasságokba, amelyekbe én talán sohasem mertem volna engedni.

Száll a hinta, s Gyermekem önfeledt, visongatóan boldog gyermekkora is együtt repül vele.

Évek múlva már csak nézhetem. Legyek ott, de ne csináljak semmit. Hagyjam, majd Ő, egyedül. Ügyesen. Ne féltsem, bízzak benne.

Én, az édesanyja teszem a hintába. Nagy felelősség ez, egyáltalán nem mindegy, mekkora lendületet ad a kezdő lökés.

Kérlelhetetlenül esik, mintha minden egyes kopogás azt az infót próbálná bevésni csökönyös agyamba: “Nem, nem mész Te ma sehová, főleg nem a Gyerekkel”.

Szobafogságra vagy ítélve, mint a rossz lurkók, arra kárhoztattál, hogy Elsőszülötted kedvéért 101-edszer is végighalgasd Pimpimkint, meg a nyuszitáncot, esetleg megfejelheted egy “Sárga csikó-val”.

Szóval rossz idő van, de arra azért jó, hogy a “nemvoltamitthonezértnemjutottamhozzá” teendőimet ellásam. Értsd: HÁZIMUNKA .

Zsonglőrködök a konyhában, két mosás közt (amennyit a Gyerek enged) vasalok is..

Rég elfeledett játékokra bukkanok a szekrény alatt..Etetek, böfiztetek,rom-el- takarítok.Robotnak érzem magam a javából, útálom a szobafogságot. Lehangol a borús idő…

De nincs időm unatkozni; az édes ebéd utáni alvás után már kevésbé édesen ébredő, nyafizó, nyügike, könnyes szemű Picit vígasztalok, ölelek, orrot fújatok és törlök, itatok, kedvet keresek, játszom…

Anyaságot játszom itt a jó meleg kecóban, megvan mindenem, havaj az élet, de olyan, mintha valami mégis hiányozna-

 …valami, amit mindig a holnaptól remélek meg(vissza)kapni:

s.z.a.b.a.d.s.á.g.

Imádok olvasni. Amióta megtanultam összeilleszteni a betűket- úgy ötéves lehettem- rengeteg kemény és puhafedelű tartalmát mélyítettem el kiapadhatatlan tudásvágyú fejecskémben.

Nem tudom, ezt gének határozzák- e meg, vagy csupán környezeti hatás a literatúra ilyentén fokú szeretete- a végkifejlet szempontjából talán nincs is jelentősége…Olvasok. És olvasok újra.

Leginkább a komoly könyveket szeretem, a szakirodalmat, és a történelmi regényeket. Rajongok az orvostudomány, a pszichológia és a szociológia iránt.

Lenyűgöz a statisztika, bármennyire többoldalról értelmezhetőek az általa kimutatott adatok…

Régebben, amint kész volt a leckém, megsétáltattam a kutyust és végeztem a házimunkával is: más dolgom sem volt, csak, hogy eme szenvedélyemnek hódolhassak. Meg is tettem- édes emlékű félhomályos délutánokon, magányos csendbe burkolózó ködös estéken, szeretettől átitatott hideg éjjeleken…Olvastam.

Olvastam akkor is, mikor egy nem fogamra való szövegezésű kötelezőt kellett a magamévá tennem egy- az elolvasási határidő előtti legeslegutolsó éjszaka alatt.

Azután vége lett ennek az idilli korszaknak, mint a könyvekben is- számomra is lezárult ez a gyönyörű, sokat jelentő fejezet az életemben- és FELNŐTTEM.

 Felnőttem, és többé már nem burkolózhattam az iskoláslét által megengedett oly szabados napirendhez: el kellett kezdenem dolgozni.

 A munka  még nem akadályozta meg hobbym továbbra is aktívan való űzését; sőt rugalmasabb lettem: már nem ragaszkodtam a fotelben vagy az ágyban vackoláshoz; – 3 megállós olvasmányrészletekből tettem magamévá az aznapi iromány-betevőmet.

A szerelem nagy úr, még az olyan realista konok lény számára is, mint én: GYŐZEDELMESKEDTEK AZ ÉRZELMEK, természetesen az olvasás kárára.

 Ekkor még nem voltak elvonási tüneteim…

 Panaszaim kb. akkor kezdődtek, mikor  Kicsink már csak 2-szer ébredt  föl éjszaka…és egyszer, egy ilyen zombiállapotú- réveteg etetés közben ráeszméltem, hogy: ÉVEK ÓTA ALIG OLVASOK….Az elmúlt 2 esztendő alatt kétszerennyi könyvet sem fogyasztottam el (leszámítva a gyermeknevelési útmútatónak álcázaott anyarémisztgető írásokat)…

 MOST MÁR KOMOLYAN HIÁNYZIK. Tennem kell ellene. Az elmúlt hónapokban 6 új könyvre sikerült szert tennem ( a legváltozatosabb témákban, de főképp pszichológiai tartalmúak).

 KÖNYVEIM VANNAK, KEDVEM MÉG INKÁBB- IDŐM AZONBAN EGY SZÁL SE!!!!

 Most ne tessék nekem azzal jönni, “hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja”- mert ez csak féligazság…

Ha most nekiállok belemélyedni, elkülönülni, átérezni- akkor a Párom egy (szerintem rövid) idő után megpedzi majd, hogy legalább az éjszakát töltsük együtt, ha már nappal mindketten dolgozunk. És valahol igaza van. Meleg fészek nélkül, még a legnagyszerűbb könyvnek sincs olyan íze, mint akkor, amikor (még) senki nem zavarta az embert.

 Most mi legyen?! Várjam meg, míg Szerelmünk Gyümölcse kirepül, azután nyugdíjas lehetek- és talán akkor egy 3 dioptriással megjátszhatom majd ezeknek az elvesztegetett éveknek a bepótlását?!

Vagy sztájkoljak, és játszóterezés helyett látványosan próbáljak meg elkülönülni a választottammal, miközben a másik helyiségben krokodilkönnyek potyognak?!

Neeeeeeeeem, én ezt nem bírom megtenni. Most még nem jött el a mi (én és a könyvek) időnk.

DE VÁROK TÜRELMESEN.

MEGVÁROM, AMÍG igazán lesz erre időm. Addig pedig gyűjtögetek, és megpróbálok megélni a betűmorzsákból /amelyeket azért rendszeresen ellopkodok:)/.

A hitem töretlen, bármily egzaktnak is tűnik ez; hogy miben, abba most nem szeretnék belemászni, mert mindenkinek van Valaki, vagy Valami, amiben öszintén HISZ, még az ateistáknak is, mert nemhitük tárgyaként életre hívott SEMMI sem létezhetne a MINDEN nélkül.

Elképzelem, mennyien lehetünk így…Szerintem nagyon- nagyon sokan.

Legstabilabb pillérnek a szeretet tűnik, a soha elfogyni nem tudó- osztogatástól még nagyobbra dagadó…csak a mellőzöttség keserűségéből táplálkozván- egyre koncentráltabban csupán pár személyre korlátozódó…és…nem jól van ez így.

 A napokban megtalált egy idézet..Még soha nem olvastam, de ha úgy lett volna, sem biztos, hogy annyira megérint, annyira mindent elmondónak éreztem volna akkor, mint most:

“Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”

/Weöres Sándor/

 Burokba zártan keresem azt a kis fényt, amely talán újra elém sodor egy idegent, egy Mást, egy Megértőt, de legalábbis Őszintét. Kirángat a tisztásra, és taszít rajtam egyet, a filmként pergő, soha meg nem szűnő ÉLET felé….

 Az okosok szerint soha, semmit sem késő elkezdeni, vagy újrakezdeni…És nem is magával az elkezdés tényével van a gondom, hanem a MIT-tel…(És most egyáltalán NEM a megváltozott munkaképességűek csoportjára gondoltam)

 A baj csak az, hogy önmagamba vetett hitem szilárdsága már a múlté- konkrétan: a távoli múlté…

 Francos fene sem akar rendeződni látszani, de hát a Világ mégsem dőlt még össze, talán csak az elfogadás, belenyugvás hiánya az, amely a túlfeszített mindennapokat álközönbösségbe burkoló báb-állapotomat nem hagyja véglegesülni…nem vagyok az a megadó-feladó típus ugyanis…szóval nemcsak hinnem kell, remélnem is, de őszintén- nem csak vágyakozásból, olyan “dejólenne” szinten, hanem mélyen, meggyőződéssel..igazán…