Megint agyalok, ami már csak azért is veszélyes, mert sohasem tudni: mi sül ki belőle a végén. Általában semmi jó.
Könnyen megpróbáltam túllépni az önsajnálat széles folyója feletti híd utolsó centijein is, de amíg visszanézek- látni fogom azt az irdatlan nagy vizet.
Egyáltalán: Miért nézek vissza?! Azért, mert emberből vagyok, mert kíváncsi vagyok, s mint a kisgyermek: csodában reménykedem.
Olyan csodában ami csak a mesékben fordul elő ˙(meg persze néha a valóságban is- de sohasem velem, hanem mindig valaki MÁSSAL történik meg)- én pedig csak sóhajtozhatok, hogy “hű, meg ha” – még tényleg ilyen is van…
Szóval abban a csodában reménykedem, hogy visszanézek, és kiderül: NINCS SE FOLYÓ, SE HÍD MÖGÖTTEM.
DE VAN. És én ezt nem akarom. Kicsit belefáradtam az útkeresésbe, a barátnélküliségbe a haszontalanság-érzésbe.
Próbálom megtalálni az egyensúlyt. A közepet (nem az aranyat), amely világosan láttatja majd a határaimat és a szárnyaim méreteit is. Azt, hogy mire LEHETNÉK még képes, ha nem tekintgetnék folyton vissza…
Agyalok, és elgondolkozom azon, amit az utóbbi időben (hol szelíden, hol durván) a szemembe mondtak: “NEKED CSAK SAJÁT MAGADNAK KELL MEGFELELNED!”
Nagyon vicces…Saját magam egyszerűen nem létezik; vagyis létezik ugyan, de éppolyan változékony, mint az individuumom. Szóval ez hogyan lehetne viszonyítási alap?!
Persze, tudom, legyek türelmes…Csakhogy úgy érzem, hogy én már eddig is q….ra türelmes voltam- és mire vezetett?! Hát megmondom: A nagy semmire!
Ugyanott vagyok sokszor, mint ahonnan elindultam, és van olyan is, hogy még azt a hidat sem látom, amin annyiszor átkeltem már, s amit végleg magam mögött kellene hagynom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: