(Irásbeli beszámoló- szociotherápia)
„Korunkban semmi sem állandó, csupán a változás”
/Dr. Simon Tamás/
“…………………………………………………………………………………………………………..”
Maga a kórház épülete meglehetősen régi, ennek megfelelően mind az állaga, mind az infrastruktúrája messzire elmarad a korszerű fejlesztések által létrejött „betegbarát” intézményektől.
Az osztály helyiségei a hygieniai szükségleteket kielégítőkön kívül: 1 nővérszoba, 1 orvosi szoba, 1 adminisztrációs helyiség, 1 ügyeleti szoba, -na és persze a kórtermek.(15db, igazából 16) Ezen kívül rendelkezésre áll még egy terasz, amelyről az épület udvarára nyílik kilátás.
Ezeket azért írtam le, mert így látszik, hogy sem ebédlőnk, sem társalgónk nincs, ahol esetlegesen a fennjárni tudó, mobilis betegeket külön foglalkoztatni lehetne. Marad tehát a kórterem és a terasz.
Eszközök hiányában a szociotherápiás foglalkoztatás gyakorlati megvalósítására kizárólag az individuum képzelőerejére lehet támaszkodni. De ez is elég, legalábbis több a semminél.
Én már évek óta a szociotherápia elvei alapján végzem hivatásomat, az ápolást- mégha eddig nem is tudatosult bennem.
Amikor belépek egy kórterembe, mindig köszönök,- felmérve az aktuális állapotot egyenként végignézem- és kérdezem a betegeket. Amikor van egy kicsivel több idő az átlagosnál (mert pl. kevesebb infúziót kell bekötni), akkor pedig beszélgetek azzal, akivel lehet; és megpróbálok kommunikálni azzal, akivel nem.
Többféle hangulatú beteg létezik, – ennek megfelelően: (saját rendszerű csoportosítás)
/Ezt azért tartom fontosnak, mert -véleményem szerint, – a betegek hangulatának, habitusának pontos ismerete, – és az ehhez való indokolt alkalmazkodás megvalósítása a kezdete a hatékony szociotherápiás foglalkozásnak/
- Nyugodt, orientált beteg.-Köszönés, szemkontaktus, mosoly.(Velük általában semmilyen nehézségbe nem ütközik a kommunikáció)
- Agresszív, de tiszta tudatú beteg .- Köszönés, szemkontaktus, pillanatnyi hangulati állapot felmérése után pozitív töltetű kérdés feltevése (ha sikerül elnyerni a bizalmukat, általában már nem okoz nehézséget a kommunikáció)
- Nyugodt, de zavart tudatú beteg.- Köszönés, szemkontaktus felvételének megpróbálása, valamilyen testi szükséglet (pl. itatás) kielégítése az éppen folyamatban lévő esemény kommentálásával. (nehéz a kommunikáció, főleg, amikor a beteg tudata „messze jár”)
- Nyugtalan, zavart tudatú beteg.- Köszönés, szemkontaktus felvételének megpróbálása, valamilyen testi szükséglet kielégítése, nyugtató hatású, lassú, tagolt beszéd. Pozitív mondatok gyakori használata. (a kommunikáció egyértelműen nehéz)
- Apátiás beteg .- Köszönés, szemkontaktus, valamilyen testi szükséglet kielégítésére irányuló törekvés, derűt sugárzó, optimista mondatok használata, -ha az idő engedi- valamilyen vidám esemény említése, vagy történet mesélése. (legrosszabb esetben szinte egypólusú a kommunikáció, optimális esetben azonban (idővel és türelemmel) sikerül kizökkenteni a beteget az érdektelenség állapotából)
- Öntudatlan beteg: Köszönés, folyamatos kommentálása a körülötte zajló eseményeknek. Arc megsimítása, kéz megfogása.
Nem tértem ki rá a felsorolásnál, de mindegyik esetben nagyon meghatározó tényező a szemkontaktuson kívül az érintés hatása. A beteg, már az érintés minőségéből tudja- akkor is, ha nem szólunk hozzá egy szót sem- bízhat- e bennünk. Ennek megfelelően határozott kell, legyen, mégsem durva. /Természetesen már belépéskor a testtartásunk, és az összkép is őszintén tükrözi személyiségünk minden rezdülését./
Az érintésnek nagyon fontos szerepe van a beteg bizalmának elnyerésén kívül abban is, hogy sikeresen tudjuk oldani feszültségét, enyhíteni félelmeit.
Az idősek többsége – eltekintve a számos fizikailag megnyilvánuló kóros állapotoktól-rosszul lát, és nagyothall. Ezért tartom fontosnak minden beteg esetében a személyes üdvözlést, így akárhányadik beteg is a kórteremben, úgy bánok vele, mintha akkor léptem volna be.
Megpróbálok úgy elhelyezkedni az ágy mellett, hogy az idős ember láthassa az arcomat, így a szememet és a számat is.
Mindig hangosabban beszélek az átlagosan megszokottnál, és jóval tagoltabban igyekszem közvetíteni a mondandómat.
Az idősek érzékszerveinek meggyengült állapota miatt sajnos nincs lehetőség az osztályunkon csoportos foglalkozásra, hiszen sokszor még a szomszéd ágyon fekvő beteg sem érti, amit mondok, nemhogy a sarokban lévő.
Ezért csoportos foglalkozást kizárólag fennjáró, orientált betegekkel tudok elképzelni. Ez történhetne a kórteremben, ha nem okozna zsúfoltságot,- így viszont a terasz rá az alkalmas hely, ha megfelelő (és van) az idő.
Mint már említettem: eszközök hiányában nem sok lehetőség akad.
Ilyenek az:
- Irányított beszélgetés:(pl. mindenki elmondja a gondolatát arról, mihez fog majd legelőször, amikor hazaér, vagy mi az az étel, amire legjobban vágyik)
- Társasjáték: Főleg jó időben, azért valahonnan mindig előkerül egy pakli kártya (Ilyenkor csak megfigyelőként vagyok jelen, nem avatkozom a játékba) Ez arra jó, hogy a betegek kikapcsolódnak, valamennyire el tudnak vonatkoztatni pillanatnyi állapotuktól, és a jelenlegi helytől. Mint már írtam, nem avatkozom be, de jelen vagyok- ez lehetőséget ad nekik arra, hogy kérdéseket tegyenek fel. Kíváncsiságuk határtalan, és természetesen vannak olyan személyes jellegű kérdések, melynek megválaszolása elől (galád módon) kitérek, mégis erősítem a bizalmukat.
3. Egy konkrét esemény (közérdekű) megbeszélése. Mindenki elmondhatja a véleményét egy bizonyos dologról. Ebből néha vita is ki szokott alakulni, ebben az esetben azonban ez hasznos-, hiszen képes kibillenteni a beteget az aktuális érzelmi állapotából. („kicsit felrázza”)
Nyilvánvalóan több lehetőség lenne a szociotherápiás foglalkozásra,- ha a betegek állapota és az infrastruktúra fejlettsége megengedné. (Mellékesen: ha minden ápolóban lenne rá igény).
„Csodavárás”:
Szociotherápiás foglalkozások, amit osztályunkon még megvalósítónak tartok: (megjegyzés: mondanom sem kell, hogy a kollektívánk maximális negatív hozzáállása miatt ezek egyelőre MÉG CSAK álmok)
- Séta, kényelmes „kiülős” beszélgetés a kórházunk parkjában. (van egy kis medence is, benne halacskákkal, meg békával). A járóképes betegeket lekísérnénk az udvarra, akit pedig lehet, – ülőkocsival vinnénk ki az udvarra. Pár perc szabad nézelődés, kikapcsolódás után mindenki „gyűjthetne 1 kézzel fogható apróságot (pl. falevél, kavics, valamilyen növénynek a termése) és utána személyről személyre végighaladva mindenki elmesélné, – miért éppen azt a dolgot választotta.
Esetleg beszélgetés indítása az aktuális időjárásról, majd hangulatról- belemélyedve az ehhez kapcsolódó érzések megbeszélésébe.
- Egy kiválasztott, meghatározott televízió-műsor megnézése, majd a látottak átbeszélése.
(Kiváló vitaindító, beszédre ösztönző foglalkozásnak tartom)
- A betegektől „kölcsönkért” családi- tehát személyes, mégis publikus, -tehát közérdekű fényképek összegyűjtése. Szkennelés, majd a kórház folyosóján felállított lepedős paravánra kivetítés. Itt mindenki elmondhatja az általa leadott kép/képek kiválasztásának okát- személyes érzelmekkel fűszerezné a foglalkozást, – és esetleg olyan beteg is bekapcsolódna a vetítés utáni beszélgetésbe, aki nem tudott/akart fényképet hozni.
Egy beteg szociotherápiája a nővérnek (azaz nekem :)
Egy sokadik év jelentéktelen napján éppen az ápolói teendőimet láttam el az egyik Férfibetegnél. Az eltelt pár hét alatt sikerült meglehetősen bizalmas viszonyt kialakítanom Vele /nem kell rosszra gondolni!:)/. Sajnos,- középkorúsága miatt nem, de betegsége miatt igen, – már nem volt képes arra, hogy verbálisan is ki tudja magát fejezni, viszont e nélkül is már egy nézés alapján 98%-os valószínűséggel eltaláltam, hogy mit szeretne, sikerült mosolyt csalnom a szája sarkába.
Később már akkor is benéztem Hozzá, ha éppen nem abba a kórterembe voltam beosztva (persze az illetékes nővér ezt nem vette jó néven,- mert ő csak abban tudott gondolkodni, hogy – az esetleges- paraszolvenciára hajtok, – csakhogy ezzel megpróbáltam nem foglalkozni), jobb kedvet adtam Neki, és Ő jobb kedvre derített engem. Egy- egy ilyen alkalom után- hihetetlen módon, – de sokkal optimistábban láttam a dolgokat.
Valamelyik későnyári/kora őszi délutánon a Testvére keresett meg engem a nővérszobában, hogy az Öccse beszélni szeretne velem. Odamentem az ágyhoz, és persze rutinosan azt próbáltam meg kifürkészni, mi lehet a baj? Milyen szükségletet tudnék kielégíteni?! Holott ilyen jellegű problémáról szó sem volt. Félszegen, mint egy kisiskolás fiú, felemelte az addig takaróján nyugvó kezét,- és felém nyújtott egy icipici, lila virágokból álló csokrocskát. Persze, aki megtudta, és nem vágta rá egyből, hogy „Mit akarsz azzal a gazzal?!, ”Most elrakod?!”, „Miért nem dobod ki?!” az is furcsának tartotta, mikor újdonsült ajándékomat óvatosan egy tiszta papírzsebkendőbe csavartam, majd elsüllyesztettem a táskám egyik védett rekeszében.
Azt a „szeretetmorzsát” a mai napig féltve őrzöm. Ajándékozója felől már nem aggódom, hiszen a legjobb helyen van, ahová csak halála után kerülhet az ember.
Szóval, mint mondtam: féltve őrzöm, mert másnak csak egy elszáradt, kifakult növénycsomó lenne,- nekem pedig,- amikor ránézek (vagy csak eszembe jut) a szeretet, a hála, az emberség szimbóluma.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: