HINTA

….-iinta-paiinta, iiintaaa– kéri, sőt követeli az egyértelmű játszótéri kedvencet.

 Elviszem. Beleültetem.

ÉN, A TULAJDON ÉDESANYJA TESZEM A HINTÁBA.

 Óvatosan lököm meg, figyelmeztetve, hogy kapaszkodjon erősen… Igen, mindkét oldalon.

-Méég..-szól a határozott instrukció, s ettől magasabbra lendítem.

Imád „repülni”. Magasabbra, egyre feljebb, Számára még nincs az a riasztó mélység, amely megálljt parancsolhatna szárnyaló vágyainak.

Később, amikor ügyesebb lesz, egyedül löki majd magát. Olyan magasságokba, amelyekbe én talán sohasem mertem volna engedni.

Száll a hinta, s Gyermekem önfeledt, visongatóan boldog gyermekkora is együtt repül vele.

Évek múlva már csak nézhetem. Legyek ott, de ne csináljak semmit. Hagyjam, majd Ő, egyedül. Ügyesen. Ne féltsem, bízzak benne.

Én, az édesanyja teszem a hintába. Nagy felelősség ez, egyáltalán nem mindegy, mekkora lendületet ad a kezdő lökés.