Blogsorok

Korán kelt, ahogy mindig is. Együtt ébredt a kényelmes lassúsággal melegedő első napsugarakkal. Főzött magának egy teát (évek óta szokása volt- jót tesz a gyomornak), majd nekilátott ellátni a baromfit, meg azt az egy disznót, amelyik ott méltatlankodott éhségtől remegő tokmányos orrával, meg- megzörgetve az ólajtót.

Fejkendőjébe belekapdosodt a kora reggeli metsző szél, miközben friss vízzel kínálta a szárnyasokat. Magot is szórt nekik, figyelve, hogy mindegyik állat kellő lelkesedéssel szalad-e (csak nehogy beteg legyen!) hegyes csőrét előreszegezve az eleség felé.

Már nem is számolta, hanyadik nap telt el a “holtomiglan-holtodiglan”-ból reámaradt özvegységéből, csak ment és tette a dolgát.

Friss tejet hozott a szomszédék Riskájától, gondosan felforralta, és örömmel állapította meg, hogy kellően zsíros. Miközben lehalászta  a fölét: megnyugtatta, hogy legalább valami állandó is maradt zilált életében.

Mire átszitálta a lisztet, teljesen bizonyossá vált számára, hogy “A hízót el kell adni, nincs aki levágja”, de valahogy még odázta volna ezt a dolgot; nem szívesen vált volna meg az együtt hízlalt, reménybeli, padlást betöltő kolbászokká, májas hurkákká és gömböcökké álmodott jószágtól.

Dagasztott, kelesztett…pihentetett.

Kemencepadkáján hasalva, minden mozdulatát figyelte Tádé, a minden lében kanál, pákosztos, vén macska. Ölébe vette, hogy érezhesse a jóleső dorombolást, mégis nagyon magányosnak érezte magát.

Szíve öszes melegét belesütötte abba a puhán foszló, csodálatosan illatozó kalácsba.

…Egyszer csak elkezdesz szerepet játszani. Eljátszani a boldogságot, a mindenrendbenvant, az elégedettséget . Már játszanod kell, mert számodra ezek a dolgok eltűntek és összekuszálódtak.

Szerepet játszol, és olyan hitelesen, hogy egy darabig te magad is elhiszed: jól alakítod a szereped.

De belülről- a minden egyes nap végén legördülő függöny biztosította magányodban nemcsak érzed, hanem tudod is, hogy álszent lettél.

Hamiskás a nagy erőfeszítések árán kierőltetett mosolyod; tetteted, de igazán MÁR NEM TUDSZ ÖRÜLNI SEMMINEK (és bevallom, ez az örömre való képtelenség számomra az egyik legaggasztóbb tünet)…egyszer csak hamissá válsz magad is- éppolyan hamissá, mint amilyennek a világ számára tetszelegni próbálsz.

Te már érzed, hogy egyre nagyobb az a hatalmas valami, amely képes megváltoztatni a gondolkodásodat, képtelenné tesz a cselekvésre és minimálisra korlátozza az emberekkel való kommunikációt- mégsem teszel semmit: csak vársz, hátha másnapra elmúlik ez a rémálomszerű új életed…De ez nem történik meg.

Minden egyes reggel dacos vigyorral szorítja össze a szíved, és újból elkezdesz aggódni mindenen, ami csak eszedbe jut- megszűnik a realitás és az intuícióid is becsapnak.

Egyre jobban gyűlölöd magad, vagyis azt a valakit akivé folyamatosan válsz; miközben a külvilág elvárásai pontosan ugyanolyan egzaktak, mint eleddig, csak te már képtelen vagy megfelelni az elvárásoknak. A legminimálisabbaknak is…és akkor méginkább magadba fordulva próbálod megkeresni a miértjeidre a választ- a válasz azonban olyan riasztó, hogy még nem mersz szembenézni vele; váltig tagadod a létét, és meg vagy győződve saját igaznak vélt hitedről, hogy ilyen állapot valójában  nem létezik…

Most komolyan, mondd meg, hogyan lehet örülni a napsütésnek, mikor még a fény is zavar?!

Hogyan lehet hinni, amikor mindenki hitetlen körülötted?

Hogyan lehet bízni, ha benned sem bízik senki?

___________________________________________________________________________

Ne válaszolj. Tudom, hogy tudod.

__________________________________________________________________________

Az élet a maga megfoghatatlanul összetett egyszerűségében csak egy pillanat talán a földi létünkben, és én nem akarom, hogy ez rossz pillanat legyen.

De hogyan lehetne jó?

Ha én magam sem vagyok jó, és senki sem jó igazán…Meddig lehet görgetni egy sziklát anélkül, hogy akár csak egy percre is megpihennél?

Hogyan kaphatsz levegőt 5 perc után a víz alatt, ahová azért merültél le, mert sejteni véltél ott a senki által nem tapasztalt mélységben egy csodálatos kagylót?

Nem szeretnéd kivenni belőle a gyöngyöt- nem azért keresnéd meg. Csupán a rátalálás öröméért, azért, hogy újra tudj örülni valaminek.

________________________________________________________________________

ÚJRA TUDJ ÖRÜLNI, BÍZNI, HINNI ÉS AKARNI.

________________________________________________________________________

Egyszer, amikor majd képes leszek rá, megkeresem azt a kagylót. Csak megkeresem, és már meg is változik minden. Mert bebizonyosodik, hogy a remény egyszer csak átalakul hitté, és ekkor már semmi akadálya nincs bármi megvalósulásának.

_________________________________________________________________________

Mostanában sajnos megint több a „rossz”, mint a „jó” napom. Ezért hát az „okoskönyvekhez” fordultam tanácsért. Energiáért, megértéséért.

Leírom, mire jutottam:

Talán csupán annyi a teendőm, hogy célokat kell megfogalmazzak; lehetőleg olyanokat, amelyek megvalósításának gondolatára, félelmek, kétségek, aggályok árasztanak el. Az lesz ugyanis az én titkosan hőn vágyott saját utam, amely előbbre visz és túlmutat jelenlegi állapotomon.

Az egyik legszebb idézet, amely megragadott Boér Tamás által fogalmazódott meg:

„ Azért fontos, hogy legyen valami, amiért akár meghalni is kész vagy, mert ha nincs ilyesmi, akkor félő, hogy a semmiért fogsz meghalni…”

Ehhez nem lehet és nem is tudok többet hozzátenni.

Ez az egyetlen mondat magában foglal minden lényegeset, ami elmondható útkeresésem végső céljáról.

Megerősít abban, hogy igenis ÉLNI KELL,nem csak LÉTEZNI.

Igen, lehet pusztán létezni, a megszokott rutinban kialakított kis mikrovilágunkban ellenni, /ez nem zárja ki az elérhetetlen dolgok utáni sóvárgást/; és igen, lehet igazán élni is, nem félelemben, hanem nagyon erős meggyőződésben, hitben, és reményben.

Szóval mindenkinek van választása. Én eddig mindig arra mozdultam,amelyik út biztonságsabbnak tűnt. Ezentúl direkt pont arra fogok fordulni, amerre egy szemernyi kétség is felmerül bennem az út végigjárhatóságát illetően.

Érdekes, mennyire nehezen fér össze a még rá nem hangolódott agyamban a realitás- és a spiritualitás.

Azt is olvastam ugyanis, hogy először a saját belső harmóniámat kell megtalálnom, és azután a világot is olyannak látom majd, amilyen én saját magam is vagyok: kiegyensúlyozottnak, harmónikusnak és jónak.

Közben pedig- mint tudjuk- nem a világ fog megváltozni (sem miattam, sem értem), hanem én magam: saját magamért.

Ne higgyük azt, hogy olyan mindenttudóak vagyunk, hogy ez majd egyből sikerül. De egyszer sikerülni fog, mert meg kell találnom végső soron az egyetlen helyes utat- amelynek megtalálására tulajdonképpen minden emberi lény hivatott- a megbocsátás, a szeretet, a kiteljesedés felé.

Én úgy érzem, Isten felé közeledem ezen az úton.

Mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai.

És mindenki másképp viseli a sikert- kudarcot egyaránt.

Tegnap majdnem agyonsajnáltam magam, amiért NINCS KIVEL MEGOSZTANOM A BÁNATOM. Megosztanom: értsd, felhívni egy IGAZI BARÁTOT telefonon, vagy ne adj’ Isten találkozni vele egy kávé mellett.

 Más választásom nem lévén, ezért magamban őrlődöm, szomorkodom, szenvedek.

Biztos Te is voltál már valaha ilyenformán, ezért elnézed nekem, hogy most kicsit sem tudok optimista lenni.

A lelkemet most nincs is esély helyretenni, ezért marad a külcsín. Dühösségem elég motiváció az eddigi testmozgás intenzitásának és idejének növelésére. (Lám: “MÉGIS MINDEN ROSSZBAN VAN VALAMI JÓ”– CSAK, HOGY STÍLSZERŰEN EGY KÖZHELY IS LEGYEN A BEJEGYZÉSBEN.)

Eddig -1,5 kg-nál tartok, de a napokban sajnos lecsúszott egy vigaszcsoki. Nem lettem tőle boldogabb, tehát felesleges is volt bűnbe esnem…

Ami pár nappal ezelőtt fontos volt: A MEGOSZTHATÓSÁG, mára visszájára fordult: nincs kedvem közölni senkivel semmit.

Mielőtt rámcimkéznéd a “depis” jelzőt, hagy mentegessem magam azzal, hogy igazán kecsegtető, számomra maximálisan vonzó lehetőség vagonjáról maradtam le.

Legközelebb valami értelmeset is írok, most pedig zárom soraimat.

Mindig kíváncsisággal vegyült izgalommal vártam a tanévkezdést.

Emlékszem, hogy az első évnyitó annyira lenyűgözött, hogy még egyáltalán nem tűnt unalmasnak. Ott ültem a tornateremből kimenekített padok egyikén, és büszkén feszítettem a fehér blúzos, sötét aljas kortársaim között.

Minket külön köszöntöttek, mi voltunk az “új” ELSŐSŐK.

Nyár végén együtt vettük meg Édesanyámmal a tanszereket, füzeteket.

Egy egész délutánt betöltött a könyvek és egyenfüzetek becsomagolása, vinnyettázása. Ebben legfőképp úgy segítettem, hogy néztem. De azt nagyon kitartóan.

Az első osztályban még csak délig tartottak az órák. Maximum 4 óránk volt egy nap. Imádtam a végtelenül türelmes, fiatal Tanítónéninket. Már csupán Miatta is szerettem iskolába járni.

Sohasem volt gondom a leckeírással: ebéd után rögtön nekikezdtem. Folyamatosan bizonyítani akartam, helytállni, ahogy most is.

Később már felfigyeltem a Társaim cuccaira is.  Csomagolópapírba öltöztetett füzeteim nem kelhettek versenyre  a kiváltságosok vastag műanyag- borításúival.

De ebből nem származott soha semmi hátrányom. Senkinek sem jutott eszébe kigúnyolni érte, vagy lenézni miatta.

Karácsony után azután megjelent az osztályban egy 24 színű Faber- Castell ceruza készlet. Na, olyat már a meglátás első pillanatától kezdve nagyon szerettem volna, igaz nem lett.

Jó szívű osztálytársam türelmesen tűrte, hogy egy nap akár hússzor is felnyitogassuk a lovacskás fémfedelet- ceruzáit kipróbálni viszont nem engedte. Nekünk a megnézhetőség is elég volt.

Csak jó emlékeim vannak a parízeres- zsömle, alma illatú időszakról.

Megtanítottak írni és olvasni; alapot- stabil alapot raktak alánk a felsőfok eléréséhez szükséges építkezésben,

Látom, és hallom is,  hogy sokminden megváltozott. Ez nem feltétlenül rossz- csak más.

Éppolyan izgatottan várom az ismeretlen új élethelyzettel szembesülő Leendő Iskolásaim első tapasztalatainak elmesélését, mintha én kerülnék a helyükbe.

Jobban belegondolva én is “bekerülök” Velük az első osztályba- házifeladatokban segítek, leckéket ellenőrzök majd; verseket tanulunk meg együtt.

Ezúton kívánok sikeres és boldog tanévet Diákoknak és Szüleiknek egyaránt!