Szóval, csak az jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne, amikor az utcán bandukolva nem zombi-szerű lények bukkannának fel nap, mint nap: faarccal, mosolytalanul. Durvábbik változatuk esetleg enyhe agresszió jelenlétét is mutatja szúrós tekintet, szájszélrángás formájában.
Én, a nagy megértő ilyenkor megpróbálom elképzelni, hogy miért is van BIZTOS oka a legtöbb embernek így viselkednie…rossz munkahely/kevés pénz/párkapcsolati válság/nem finom reggeli…etc.-DE: ettől még nem tudom kivédeni, hogy a tizedik ilyen “álinzultus” után el ne kezdjek hasonulni ehhez a lárvaszerű állapothoz- és akármilyen jól is indult a napom, előbb-utóbb elromlik…
Lehet, hogy csak túlélő-ösztönömből fakadóan próbálok alkalmazkodni ehhez a megnemértett, sértett állapotú tömeghez…ahol szemszíntől függetlenül válnak üvegessé, vagy egyre üresebbé a tekintetek…bár még küzdök ellene.
Küzdök a mosolytalanság ellen, én nem válhatok megfásult felnőtté, nekem olyan feladataim vannak, amelyeket életörömtől csillogó szemek nélkül lehetetlen jól véghezvinni.
Igen, én csalok. Hogy miért? Mert nekem is, mint mindenki másnak- megvannak a magam kicsiny kis, ám annál óriásibbnak tűnő problémái. Aktuálisan. Folyamatosan. De én segédlethez folyamodtam az életigenlés elvesztésétől való félelmemben. Egyedi, szinte mindig mosolygós Prototipusaim mellett képtelenség eggyé válni a depresszív hangulatú szembejövőkkel.
Sőt, ha Mosolyfakasztóim velem vannak, még extra pozitív szeretetmorzsákat is be tudunk zsebelni-olyan emberektől, akik talán maguk sem hitték, hogy meg tud jelenni arcukon a kis gödör.
Rég eltemetett, ritkán mutogatott kincsekre bukkanok ilyenkor: és megnyugszom..jó-jó, minden embernek van (valamilyen) szíve.
A konklúziót levonhatjuk:
A mosoly mennyisége a napok múlásával szignifikánsan csökken…de szerencsére- természetéből adódóan- nem tűnhet el örökre…legfeljebb hosszú ideig bújkál.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: