…Egyszer csak elkezdesz szerepet játszani. Eljátszani a boldogságot, a mindenrendbenvant, az elégedettséget . Már játszanod kell, mert számodra ezek a dolgok eltűntek és összekuszálódtak.
Szerepet játszol, és olyan hitelesen, hogy egy darabig te magad is elhiszed: jól alakítod a szereped.
De belülről- a minden egyes nap végén legördülő függöny biztosította magányodban nemcsak érzed, hanem tudod is, hogy álszent lettél.
Hamiskás a nagy erőfeszítések árán kierőltetett mosolyod; tetteted, de igazán MÁR NEM TUDSZ ÖRÜLNI SEMMINEK (és bevallom, ez az örömre való képtelenség számomra az egyik legaggasztóbb tünet)…egyszer csak hamissá válsz magad is- éppolyan hamissá, mint amilyennek a világ számára tetszelegni próbálsz.
Te már érzed, hogy egyre nagyobb az a hatalmas valami, amely képes megváltoztatni a gondolkodásodat, képtelenné tesz a cselekvésre és minimálisra korlátozza az emberekkel való kommunikációt- mégsem teszel semmit: csak vársz, hátha másnapra elmúlik ez a rémálomszerű új életed…De ez nem történik meg.
Minden egyes reggel dacos vigyorral szorítja össze a szíved, és újból elkezdesz aggódni mindenen, ami csak eszedbe jut- megszűnik a realitás és az intuícióid is becsapnak.
Egyre jobban gyűlölöd magad, vagyis azt a valakit akivé folyamatosan válsz; miközben a külvilág elvárásai pontosan ugyanolyan egzaktak, mint eleddig, csak te már képtelen vagy megfelelni az elvárásoknak. A legminimálisabbaknak is…és akkor méginkább magadba fordulva próbálod megkeresni a miértjeidre a választ- a válasz azonban olyan riasztó, hogy még nem mersz szembenézni vele; váltig tagadod a létét, és meg vagy győződve saját igaznak vélt hitedről, hogy ilyen állapot valójában nem létezik…
Most komolyan, mondd meg, hogyan lehet örülni a napsütésnek, mikor még a fény is zavar?!
Hogyan lehet hinni, amikor mindenki hitetlen körülötted?
Hogyan lehet bízni, ha benned sem bízik senki?
___________________________________________________________________________
Ne válaszolj. Tudom, hogy tudod.
__________________________________________________________________________
Az élet a maga megfoghatatlanul összetett egyszerűségében csak egy pillanat talán a földi létünkben, és én nem akarom, hogy ez rossz pillanat legyen.
De hogyan lehetne jó?
Ha én magam sem vagyok jó, és senki sem jó igazán…Meddig lehet görgetni egy sziklát anélkül, hogy akár csak egy percre is megpihennél?
Hogyan kaphatsz levegőt 5 perc után a víz alatt, ahová azért merültél le, mert sejteni véltél ott a senki által nem tapasztalt mélységben egy csodálatos kagylót?
Nem szeretnéd kivenni belőle a gyöngyöt- nem azért keresnéd meg. Csupán a rátalálás öröméért, azért, hogy újra tudj örülni valaminek.
________________________________________________________________________
ÚJRA TUDJ ÖRÜLNI, BÍZNI, HINNI ÉS AKARNI.
________________________________________________________________________
Egyszer, amikor majd képes leszek rá, megkeresem azt a kagylót. Csak megkeresem, és már meg is változik minden. Mert bebizonyosodik, hogy a remény egyszer csak átalakul hitté, és ekkor már semmi akadálya nincs bármi megvalósulásának.
_________________________________________________________________________
Nagyon szépen köszönöm Neked kedves szavaid!
Szia;)
Szomorú, de egyben nagyon gyönyörű gondolatok…A legfájdalmasabb azonban, hogy minden szavad igazság…Kívánom, hogy találd meg azt a bizonyos kagylót…
Minden jót:L.