Mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai.
És mindenki másképp viseli a sikert- kudarcot egyaránt.
Tegnap majdnem agyonsajnáltam magam, amiért NINCS KIVEL MEGOSZTANOM A BÁNATOM. Megosztanom: értsd, felhívni egy IGAZI BARÁTOT telefonon, vagy ne adj’ Isten találkozni vele egy kávé mellett.
Más választásom nem lévén, ezért magamban őrlődöm, szomorkodom, szenvedek.
Biztos Te is voltál már valaha ilyenformán, ezért elnézed nekem, hogy most kicsit sem tudok optimista lenni.
A lelkemet most nincs is esély helyretenni, ezért marad a külcsín. Dühösségem elég motiváció az eddigi testmozgás intenzitásának és idejének növelésére. (Lám: “MÉGIS MINDEN ROSSZBAN VAN VALAMI JÓ”– CSAK, HOGY STÍLSZERŰEN EGY KÖZHELY IS LEGYEN A BEJEGYZÉSBEN.)
Eddig -1,5 kg-nál tartok, de a napokban sajnos lecsúszott egy vigaszcsoki. Nem lettem tőle boldogabb, tehát felesleges is volt bűnbe esnem…
Ami pár nappal ezelőtt fontos volt: A MEGOSZTHATÓSÁG, mára visszájára fordult: nincs kedvem közölni senkivel semmit.
Mielőtt rámcimkéznéd a “depis” jelzőt, hagy mentegessem magam azzal, hogy igazán kecsegtető, számomra maximálisan vonzó lehetőség vagonjáról maradtam le.
Legközelebb valami értelmeset is írok, most pedig zárom soraimat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: