Blogsorok

Kipihenten ébred, miközben smink nélkül is tökéletes arcát csiklandozzák az első vidámságot hozó napsugarak.

Már a forró kávé illata is segít az új napnak való örömérzetének növelésében, de ez az elégedettség méginkább fölerősödik, miközben íves vonalú ajkával belekortyol a koffeines italba.

Nem siet. Nem is kell sietnie, hiszen ráér: Őt mindig és mindenhol MEGVÁRJÁK. Sőt, szinte az lenne illetlenség, ha egyszer valahová pontosan érkezne oda.

Kényelmesen felkel, hibátlanra pedikűrözött lábát macskamozdulatokkal puha házipapucsába csúsztatja, magára ölti selymesen símogató szaténköntösét, amely még jobban kiemeli karcsú alakját. Mást, MINDENKI mást kövérítene ez a köpeny, de Ő ebben is tökéletes.

Kisétál a fürdőbe, miközben távirányítóján megnyomja a Play gombot. Szereti Brahms Magyar Táncait. Ez mindig új lendületet ad amúgy is dinamikus napjainak.

Természetesen nem kell sokat bajlódjon a fürdőszobában: hála a sminktetoválásnak, a számára megfizethető méregdrága ránctalanító luxuskrémeknek, a stresszmentes életének nyoma sincs arcán a hétköznapi halandó arcán látható szokásos gyűrődésnek.

Megigazítja hosszú, loknis, irigyelnivalóan fényes szőke haját, korrigál egyet az amúgy is hibamentes sminkjén- és miközben elmosolyodik az újabb kedves Brahms- taktus hallatán: kinyitja a gardróbját, amelyben színek, alkalmak és kedvelési szint szerint vannak szortírozva többnyire külföldi utazásai során beszerzett egyedi darabjai.

Kiválasztja az aznapra való legalkalmasabbat- nem csak annak tűnőt- mindig érzi, melyik stílus és szín lesz aznap Számára a legoptimálisabb: és maga mögött hagyva a reggeli készülődése romjait (teljes lelkinyugalommal, mert tudja, hogy házvezetőnője mindent helyrepakol majd, mire hazaér) végre tényleg elindul.

Nem, ő nem vezet. Túl sportosan és vagány stílusban tenné ezt- egy Ferrari amúgy sem való a hétköznapi városbeli furikázáshoz.

Sofőrje nyitja neki a luxus Volvó ajtaját, és Ő kényelmesen elhelyezkedik, miközben inasa egy pohár frissen facsart narancslét helyez a pohártartóba.

A sofőrre nem kell beszédet pazaroljon, az összes címlistát elküldte már neki a titkára előző nap, így a pontos napirendbe nem csúszhat hiba- még akkor sem, ha a forgalom miatt ez kellene történjen: ezt az autót mindig, mindenhol elengedik, mert legalább annyira különleges, mint az akit utasának mondhat a fehér bőrkárpitos hátsó boxban.

Teszi, amit tenni akar és amit tennie is illik ahhoz, hogy ezt az életszínvonalat (még reményei szerint élete végéig) fenntarthassa.

A nap végén- még mindig csodás külsővel, bár icipici fáradtsággal a hangjában elköszön alkalmazottaitól: és átadja Magát a szaunázás relaxálóan jóleső ellazulásának.

Illóolajos, tejes- mézes fürdőjében ülve örömmel siklik végig tekintete a mindig foltmentesen csillogó extraszép márványburkolaton, és egy pillanatig valóban elhiszi, hogy Ő most Kleopátra.

Húzná az időt, még ki tudja meddig- de tudja, hogy az igazság elől úgysem menekülhet el…

Vörös bársonybaldachinos ágyába kuporodva megint nem tudja betartani abbéli fogadalmát: hogy “nem sír többet este”- és szipogva magához húzza a takarót.

Úgy húzza magához, olyan szorosan öleli, mintha azt a Valakit tarthatná a karjaiban, akire mindig is vágyott, de tudja: sohasem kaphatja meg…

______________________________________________________
Sima bőrén akadály nélkül gördülnek le áloméletének valódi könnyei.

Szóval, csak az jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne, amikor az utcán bandukolva nem zombi-szerű lények bukkannának fel nap, mint nap: faarccal, mosolytalanul. Durvábbik változatuk esetleg enyhe agresszió jelenlétét is mutatja szúrós tekintet, szájszélrángás formájában.

Én, a nagy megértő ilyenkor megpróbálom elképzelni, hogy miért is van BIZTOS oka a legtöbb embernek így viselkednie…rossz munkahely/kevés pénz/párkapcsolati válság/nem finom reggeli…etc.-DE: ettől még nem tudom kivédeni, hogy a tizedik ilyen “álinzultus” után el ne kezdjek hasonulni ehhez a lárvaszerű állapothoz- és akármilyen jól is indult a napom, előbb-utóbb elromlik…

Lehet, hogy csak túlélő-ösztönömből fakadóan próbálok alkalmazkodni ehhez a megnemértett, sértett állapotú tömeghez…ahol szemszíntől függetlenül válnak üvegessé, vagy egyre üresebbé a tekintetek…bár még küzdök ellene.

Küzdök a mosolytalanság ellen, én nem válhatok megfásult felnőtté, nekem olyan feladataim vannak, amelyeket életörömtől csillogó szemek nélkül lehetetlen jól véghezvinni.

Igen, én csalok. Hogy miért? Mert nekem is, mint mindenki másnak- megvannak a magam kicsiny kis, ám annál óriásibbnak tűnő problémái. Aktuálisan. Folyamatosan. De én segédlethez folyamodtam az életigenlés elvesztésétől való félelmemben. Egyedi, szinte mindig mosolygós Prototipusaim mellett képtelenség eggyé válni a depresszív hangulatú szembejövőkkel.

Sőt, ha Mosolyfakasztóim velem vannak, még extra pozitív szeretetmorzsákat is be tudunk zsebelni-olyan emberektől, akik talán maguk sem hitték, hogy meg tud jelenni arcukon a kis gödör.

Rég eltemetett, ritkán mutogatott kincsekre bukkanok ilyenkor: és megnyugszom..jó-jó, minden embernek van (valamilyen) szíve.
A konklúziót levonhatjuk:

A mosoly mennyisége a napok múlásával szignifikánsan csökken…de szerencsére- természetéből adódóan- nem tűnhet el örökre…legfeljebb hosszú ideig bújkál.

1984…A méltán híres mű- lehet, hogy csak az évszámot tévesztette el a Szerző?! /2084/?!

Az e-világ egyre gyorsabban és agresszívebben terebélyesedik. Több ismerősöm is pl. “okostelefon”-t csempészik majd Angyalka gyanánt Gyermekének a Karácsonyfa alá.

Évek óta nem kapok személyes (hagyományos, postai úton küldendő) képeslapot, sem levelet.

Bármit el tudok intézni/meg tudok venni/ át tudok utalni/meg tudok nézni anélkül, hogy felemelném a hátsómat a gép elől…

Nem- ne hidd: nincs üldözési mániám; de azért kicsit rémisztő, hogy pl. a műholdak és a webkamerák bármikor bármit láthatnak, vagy hogy egy vadidegen egyből le tudja fotózni, ha teszem azt hasra esnék mondjuk az út közepén (kezemben a teli szatyorral-mint a reklámban); vagy, ha véletlenül néhanap beugrok egy szórakozóhelyre- másnap már esetleg fenn lehetek a honlapjukon (talán nem a legelőnyösebb formámban…)

MINDENT le lehet chekkolni, fotózni, felvenni- és ezt követően- KÖZZÉ LEHET TENNI- SZINTE BÁRHOL.

A “megosztás” vagy “tetszik” gomb már elengedhetetlen részévé vált a színvonalasabb honlapoknak.

De mit is osztunk meg?! Azt amit látunk.

Látsz valami számodra érdekeset- és azt másokkal is láttatni akarod. Van, hogy a “kép magáért beszél”, mert pl. vicces- és akkor nem kell hozzá külön komment.

Van, amit el kell magyarázni- de még így is végtelenül sokan továbbküldi barát a barátainak, azok a haveroknak- és akarva-akaratlan olyan személyeknek is, akiknek közük nincs a dologhoz, de pl. visszaélhetnek vele,- mert felismerték Benned a gimis osztálytársukat/ ismerik a végzettségedet- vagy mittudomén.

A Facebook, a Twitter (nem t’om így írják-e), és az Iwiw milliónyi felhasználója azt sugalja, hogy az embereknek szükségük van a “megosztásra”. És persze többnyire nem dicsekvésből teszik ezt. Hanem, mert sikk és igény egyszerre…

Ha úgy nézzük, most pl én is e- megosztok a blogírással.

Megosztok érzéseket, gondolatokat /hol rosszul, hol kicsit sikeresebben/- azután megosztom az NLC bloggereit is- hiszen ízlésvilágunk (szerencsére) még individuálisan különböző.

Szóval e- Világban élünk, élek, ha tetszik, ha nem…A végkifejletet nem tudom elképzelni. Sok film szerint a számítógépeink (és robotjaink) egyszer még átveszik rajtunk az uralmat.

Szerintem ez hülyeség, de szegény Verne Gyulát sem tartották százasnak, mikor anno azt a sok utópisztikusan megvalósíthatalannak tűnő szerkezetet/járműveket tartalmazó regényeit megírta.

MOST:

e-lbúcsúzom:)

…Végre, évek után már szolidan sminkelek- ha elmegyek otthonról. (Talán javuló állapotomként) már magammal szemben is (újra) vannak igényeim.

Ilyenkor- feketén kíhúzott szemhéjtussal megkontúrozva lelkem tükrét (esetleg Csecsemőkorában láthatott így utoljára): Mosolygós megjegyzi: “Milyen szép vagy, Anya!”

És ez nagyon jól esik nekem, Pedig egyáltalán nem vagyok szép- csak átlagos…

De ezzel a kis változtatással, Ő teljesen másnak lát- és másképp is kezel…Pl. kb. az arcfestésemet követő napokban egyre határozottabb igényt formált bizonyos dolgaimra.

“Anya, ugye  nekem adod ezt a polót, ha majd kinövöd?!”

“Anya, én is kérek csillogóst a hajamra”

“Anya a Fanninak ki van festve a körme (ovi)- én is szeretnék. Kifested a Tieddel?”

“Anya, olyan szeretnék lenni, mint TE!”

“Anya, földig érő hajat akarok növeszteni”

“Anya, kipróbálhatom a cipődet/karkötődet/ nyakláncodat?”

“Anya odaadod azt a könyvet, amit olvasol, most én mesélek belőle?”

“Anya, megihatom a gyümölcslevedet?”

Szóval szinte MINDEN-em kell Neki- és én adom/adnám is bizonyos kereteken belül.

Titkokat súgdos a fülembe (amit persze rövid időn belül másnak is elárul)- mégcsak nem is suttogva- először mégis:nekem.

Cinkosommá vált a csajszi és zsenge kora ellenére gyorsítaná a folyamatot, amely egyszer igazi nővé varázsolja. Legjobban a melleim nyűgözik le:

-“Anya, nekem is lesz ekkora cicim? Mikor?!”

Nekem ez a mindent megosztani vágyás és a “Szép vagy, Anya”- TŐLE azt jelenti: SZERETLEK, ÉS ELFOGADLAK, NEKEM TE VAGY AZ ÉN PICI TÖKÉLETES ANYAMANYÁM.

Jó, hogy szeret bálnahasssal és kócosan is; jó, hogy büszke tud lenni rám, ha valamilyen rendezvényen a szülőknek is meg kell jelenniük az oviban…De a legjobb, hogy feltétel nélkül elfogad olyannak, amilyen vagyok…

Előre is elnézést az arra érzékenyebbektől a kissé vulgáris cím miatt. Sohasem írtam volna ezt- ha jelen esetben nem EZ lenne a legtalálóbb…

Adva van 4 nő- ezek vagyunk mi: én és a barátnőim. Kissé füstös kocsma-jellegű helyiség, VBK, (oldalbordáknak Wishky-kóla)- meg persze a nőknél oly szokásos “csajos” témák.

Csajos téma pl. az öltözködés, az esküvő, a főzés és a gyermekvállalás.

Első téma kipipálva: megegyezünk abban, hogy tök jó cuccokat lehet találni a városban- csak rájuk kell bukkanni, majd őzikeszemekkel közölni életünk párjával: “Ez feltétlenül kell!!!- mert olcsó, és szuper az anyaga, és már csak egy van belőle, és most akciós:)”/Ez utóbbi általában majdnem mindenhol, minden termékre igaz./

Második téma: 2 férjezett hallgatja a még menyasszony staatusban lévő barátnői álmodozásait  az ÁLOMESKÜVŐKRŐL, meghívókról és ruhaelképzelésekről; vendéghadsereg-túllicitálásról, fotósról, videósról, tortárol…a nászútnál szerencsére még nem tartanak.

Mi ketten, akik már túlestünk életünk egyik Legnagyobb napján- néha /legalábbis reméljük, hogy Számukra észrevétlenül/ összenézünk a kissé utópisztikus elképzelések hallatán, és a  “már mindent tudók” bölcs mosolyával egymásra pillantásunkban cinkos mosolyt vélhetne felfedezni a jó emberismerő…

A főzés úgy látszik, a családos nők “feladata”- ők ketten NEM, vagy csak “nagyon ritkán- amikor kedvük van”- főznek, és “ez így is marad az esküvőt követően is”- EKKOR összenézésünkben enyhe irigység sárgállik.

…Na de azután a “gyermekvállalás téma” viszi a prímet- EZT beszéljük át a legtöbb ideig, és ezidő alatt próbálok meg legalább 5x nem lefordulni (az amúgy igen stabil) székemről.

-” Az esküvőt jól meg kell szervezni. 2014 augusztusára, jó ha mindent el tudunk intézni. Azután abbahagyom a gyógyszert- és ráállunk a gyerektémára”- közli egy szuszra a rendkívül dekoratív fiatalabb barátnőm. Fiatalabb alatt értsd: Kb. 10 év és ennyi agysejtkapcsolat- kialakulás van közöttünk/

– Azért minimum 3 hónapot még védekezni kell- jegyezzük meg már szintén gyermekes barátnőmmel.

-” Persze-persze”- vágják rá mindketten.

-“Az a baj, hogy a terhesség…Szóval: CSÖCS, HAS, PICSA” lesz az egész nő. Fogadjunk, hogy nekem akkora melleim lesznek, mint..”

– “Nekem ne kapkolásszon ODA- milyen is már, mikor szopik egy gyerek..?!”

Próbáljuk elmesélni, hogy ez az egyik legklasszabb dolog a világon. Mármint, hogy egy Anya szoptatni tudja a Babáját, a bármikor rendelkezésre álló, legmegfelelőbb, immunvédelmet is nyújtó folyékony szeretettel: az anyatejjel.

-” Már megbeszéltük, hogy szülés után megcsináltatom a melleimet”- megint egymásra nézünk a minimum “C” kosarasok táborába tartozó Gyermekes anyucival…Hááááááát. Mi nem csináltattuk meg a mellünket.

-“Max fél év, azután mehet a bölcsibe”, vagy /másik leendő Anyuka alternatívája: “Apa megy majd gyesre”…

Úgy látom, mindkettőnk számára egyszerre jött el a pillanat- mármint az anyasághoz való hozzáállás beavatatlanok által avanzsált hozzáállásához való reakció- és egymást túlkiabálva beszélünk nekik mindenről- főleg olyan dolgokról, amelyekről nem szólnak a “kisimult édesanyák- karjukban tökéletes csecsemőjükkel” típusú borítású könyvek.

Nem riogatni akarunk, csak megtapasztalt, és valós tényeket közlünk: hátfájásról, kifordult köldökről, barna csíkról a has középvonalában, érzékeny mellekről, striákról…és néhány (itt nem publikus) részletet a szülésről.

Mire befejezzük, mindkettőjük tágra nyílt pupilláiban a rémület jeleit véljük felfedezni. Cinkos összenézésünkben: “na, ezt megmondtuk”

Igen, “beszóltunk” a csajoknak, akik mindent készek eltervezni, de semmit sem MEGÉLNI az anyaságból.

Azért jutottunk idáig, mert a terveikben, a beszélgetés első részében SAJNOS EGY SZÓ SEM ESETT rózsaszín baldachinos babágyakról, puha takarókról és plüssökről, falszín- választásról, Magzattal való kommunikálásról.

Az egész témából a legfontosabb dolog maradt ki: a SZERETET, amellyel az elsőt, vagy a tizediket várjuk…

Számomra borzasztó élmény volt ez a beszélgetés: és a végén – majd elfelejtettem:

MÉG megegyeztek abban, hogy kb. egy időpontban fognak szülni, és “együtt fognak babázni”…Valamint, hogy az Anyatejet valószínűleg hozatni fogják majd,mert nekik úgy sem lesz”…

Még erőlködtünk barátnőmmel, hogy ez az anyatej- dolog egyáltalán nem a mellmérettel függ össze, de látszólag hiába. Ők ketten már nagyjából eldöntötték, hogy valószínűleg nem fognak szoptatni- ha van más útja is az etetésnek…

A beszélgetés végén lopva végignézek magamon: Igen, nem tagadhatom: “Csöcs-has-picsa” lettem, de az egyik lehető legboldogabb a világon, és igen vannak nyomai annak, hogy szültem, de ezek is az életem részévé váltak- hozzám tartoznak.

Persze, hogy NAGYON JÓ LENNE úgy kinézni, mint lánykoromban…, és nekem sem árthatott volna egy plasztikázás. De én ilyen vagyok. Ja! És még főzök is- szinte minden nap…/A balek/

“Csöcs-has-picsa” egy boldog nő, akinek MOSOLYGÓS és KÉKSZEMŰ nélkül jóformán semmit nem érne az élete.

Na, ez az az infó, amit nem lehetett akkor, ott verbálisan közölni… Ehhez az érzéshez kell megélni a várandósságot, a szülést, és az anyaságot.

Megéri:)

MAXIMÁLISAN EGYETÉRTEK AZZAL, HOGY MEGSZABTÁK, HOL “NEM LEHET” RÁGYÚJTANI. Mert tényleg teljesen felesleges rossz példát mutatni gyermekeket nevelő/oktató közintézmény előtt, játszótér mellett, buszmegállóban…etc…

CSAKHOGY HA DOHÁNYZIK AZ EMBER LÁNYA (és mondjuk nem teheti meg, hogy “vakargatja” otthon egész nap, hanem dolgoznia/ügyintéznie is kel)l-

AKKOR RÖGTÖN RÁJÖN, HOGY HA BE SZERETNÉ TARTANI A VONATKOZÓ JOGSZABÁLYT- GYAKORLATILAG SEHOL NEM TUD LEGÁLISAN RÁGYÚJTANI A NYÍLT UTCÁN!!!

Én már TISZTA CSÖVESNEK ÉRZEM MAGAM- ANNYIT PATKESZOLTAM PL. ÉPÍTKEZÉSEK MELLETTI ÜRES TELKEKNÉL- VAGY elhagyatott kertvárosi utcácskákon…

AHOL UGYAN RÁ LEHET GYÚJTANI, DE SEHOL A KÖRNYÉKEN NINCS EGY Q..A SZEMETESKUKA!!!

EZÉRT:

1. Cipelem a csikket a kezemben a legközelebbi szemétgyűjtőíg /ilyenkor szerintem mindenki azt hiszi, hogy felszedtem a földről a “rigót”:(/

2. Nagyon csúnya módon egy gyűjtőcsatornába dobom.

KÉSZ. ENNYI. SZÓVAL, LEGYÜNK TEKINTETTEL A NEMDOHÁNYZÓK ÉRDEKEIRE- ÉS KULTURÁLTAN SZÍVJUK EL A NAPI BETEVŐNKET- DE AKKOR KÖNYÖRGÖM:

NE KELLJEN MÁR SUNNYOGVA ELHALADNOM A SZÚRÓS TEKINTETŰ BÖSKÉK ÉS PISTÁK ELŐTT!!!!

A MINAP TÖRTÉNT:

Látom, hogy buszmegállóhoz közeledek (le is esik, hogy az “cigimentes övezet”). Ezért a busztábla alatt lévő szemetesnél eloltom a cigit, és úgy ülök le a padra- várakozni.

/Tömegközlekedésből még hál’ Istennek nem jutott eszükbe kitiltani a bagósokat- de ezt inkább nem kiabálom el, mert még készítenek a költséghatékonyság jegyében valamiféle EMELT- DÍJAS CIGISBÉRLETET!/

Szóval leültem a buszmegállóban a padra (nem szokásom ez, de aznap egész álló délután trappoltam)- és Nagymama- Néni ült mellettem az unokájával.

– Szabad ez a hely?- kérdeztem meg (kérdezném meg akkor is, ha 5 pad lenne még üresen).

– Igen, tessék…-válaszol a Szemüveges, majd a jól ismert PÁSZTÁZÓ- SZEMÖSSZEHÚZÓ TEKINTETTEL VÉGIGMÉR…

Látom, hogy mondani szeretne valamit- és nem is kell az esetleges  félénkségéből adódó “kérdésmagábantartása” miatt aggódnom, már REZGI IS:

-UGYE ITT NEM FOG RÁGYÚJTANI? /Fölszívtam magam, de egy pillanat alatt lejött nekem a kérdésből- HOGY SZEGÉNY NEM ENGEM AKAR MÓSZEROLNI, HANEM EZ A TAPASZTALATA!!!!/

– NEM, HISZEN LÁTHATTA;  ELOLTOTTAM A CSIKKET. NEM ÁLL SZÁNDÉKOMBAN RÁGYÚJTANI, FŐLEG, HOGY A KISUNOKÁJA IS ITT ÜL.

GYERMEKEK MELLETT SOHASEM CIGIZEK. DE SZÉP CIPŐJE VAN A KISLÁNYNAK!

– IGEN, NAGYON SZERETI…BLABLABALA….

_________________________________________________

SZÓVAL PISZKOSUL NEHÉZ A SZENVEDÉLYEMMEL KAPCSOLATOS BESZÓLÁSOK ÉS TEKINTETEK MINDENNAPOS KEZELÉSE:

Viszont nem reménytelen a helyzet.

A fennt említett story végül is úgy végződött, hogy valahogy a munkámra terelődött a szó- és a hölgy még tanácsot is kért tőlem egy problémájára vonatkozóan…:))))))

____________________________________________________

 …Nos igen…a DOHÁNYZÁS….:(

Babavárások előtt és alatt, valamint a szoptatás időszakában- NEHEZEN, DE TUDATOSAN LE TUDTAM MONDANI A CIGIRŐL…

A tapaszokkal az áruk /és az ismerőseim kommentálta negatív véleményezések miatt NEM IS PRÓBÁLKOZTAM, HELYETTE A GYÓGYNÖVÉNY- ÉS REFORMBOLTOKBAN KAPHATÓ VANÍLIÁS (de van más ízű is) „HERBAL CIGARETTES”-T ami nikotinmentes ugyan, de a tüdőszennyező KÁTRÁNY UGYANÚGY BENNE VAN- vettem, hogy szükség esetén (amikor nagyon hiányzik maga a rágyújtás valós folyamata- mégis „RÁGYÚJTHASSAK”…/

…De annyira szörnyű íze volt- a NIKOTIN PEDIG UGYANÚGY HIÁNYZOTT, hogy inkább KIBÍRTAM, HOGY ILYEN NIKOTINMENTES CUCCAL SEM PRÓBÁLKOZOM BE TÖBBET- és akkor EGYÁLTALÁN NEM GYÚJTOK RÁ.

NA ILYENTÁJT KEZDTEK MEGGAZDAGODNI BELŐLEM A RÁGÓGUMI-GYÁRTÓ CÉGEK- amely általam minimum heti 4 csomag rágóval való BIZTOS TÁMOGATÁST JELENT AZ ÖSSZES ÁLTALAM KEDVELT ÍZŰ RÁGÓT (főleg mentolos, de néha gyümölcsös) GYÁRTÓ CÉGEK SZÁMÁRA- mind a mai napig is…És akkor még nem is beszéltem a mentolos ízű Tic-tac cukordrazsé ipari mennyiségű elfogyasztásáról- természetesen a cigizés elmaradása okán…

Amikor már nem volt (számomra) kellő alapot biztosító MOTIVÁCIÓ-  minden további nélkül ÚJRAKEZDTEM.

Nekem nem kell semmi féle bűvkütyü vagy tapasz a leszokáshoz- AZ ÉPPEN ELÉG, HA ÉN ÖNNÖN MAGAM ELHATÁROZOM, HOGY EGY KITŰZÖTT IDŐ UTÁN (NAPTÓL FOGVA) NEM GYÚJTOK RÁ…

Most, mikor MÁR MEGINT NAPI EGY DOBOZNÁL TARTOK (igazából kb. 13-14 szál, mert mocskosul drága mulatság)- ÉS NEM A 0,1MG-OS BÓL– ISMÉT KÖRVONALAZÓDNI LÁTSZIK EGY MEGFELELŐEN ERŐSNEK TŰNŐ MOTIVÁCIÓ:

3 évesem már megkérdezi tőlem, mikor kimegyek az erkélyre:

“ANYA, CIGIZEL?”

………….

ÉS EZ NAGYON ZAVAR. ÚTÁLOM MÉG A CIGI SZÓT IS HALLANI A LÁNYOM SZÁJÁBÓL, NEMHOGY ÁTÉLNI, AHOGY KIBONTAKOZÓ ÉRTELME EGYSZER CSAK (először )FELFOGJA (később) MAJD KONDICIONÁLJA IS, HOGY A DOHÁNYZÁS TERMÉSZETES (és jó?!) DOLOG!!!!

HÁT NEM! EZT NEM HAGYOM!

Felvilágosítok: Felnőttek rossz szokása.

SOHA NEM TUDNÉK LESZOKNI- CSAK AZÉRT, MERT VALAKI AZT MONDJA,- VAGY MERT RÁ VAN ÍRVA A DOBOZRA, HOGY…..-OT OKOZHAT…

CSAK AKKOR TUDOK LEMONDANI A KÖVETKEZŐ SZÁLRÓL, HA TUDATOSÍTOM MAGAMBAN (az előre kitűzött időpontban)- hogy EZ AZ “UTOLSÓ” SZÁL CIGI ÉS KÉSZ…

PÁROM GYŰLÖLI A BAGÓT…

SZERETNÉK NEKI MEGFELELNI, DE NEM A LELKI EGYENSÚLYOM ELVESZTÉSE ÁRÁN.

Szeretnék Neki ígéretet tenni erre vonatkozólag- de nem teszem- csak kijelentem, hogy egyszer abbahagyom a dohányzást.

Ugyanis, ha MEGÍGÉRNÉM:

– annyira idegesítene, hogy külső kényszer miatt kell megváljak a szenvedélyemtől-

hogy

BIZTOS NEM LENNE ERŐM KÖVETKEZETESEN BETARTANI…

P.S: Azt mondják, hogy a “dohányzó munkaerő” “kevesebbet dolgozik”

De ez téveszme. A dohányos is dolgozhat ugyanannyit, kevesebbet, és akár többet is,mint nem dohányzó kollgái; ugyanis inkább siet a teendőivel, hogy a pl. 8 órás műszak alatti 2-3 szál 2 perces cigarettamínuszidő ne jelenjen meg.

Kérdem én: mivel dolgozik többet az a nemdohányzó kollega, aki amíg mi “bűnözünk” éppen kávézik, vagy beszélget egy másik kollégával?!

De hát Ő biztos sokkal többet dolgozik, mert nem dohányzik…

Kiszálltam a mókuskerekemből (de csak egy pillanatra!), hogy megolajozzam kicsit a tengelynél..

Idegesítően nyikorog, és minél gyorsabban, erőszakosabban hajtom; annál idegesítőbben.

Jó. Kész van. Ismét nesztelenül forog, ha megpörgetem.

De mi lenne, ha nem is mennék bele vissza?!

Vajon megéri-e feladni a biztos, de  céltalan hajtást a bizonytalan “nemtudommilesz”-ért?!

Kockáztatás nélkül nincs előrelépés, nincs haladás, és talán változás sincs.

Úgy is mondhatnám: “Aki mer, az nyer”

Vagy veszít- ezt hozzá kell tennem gyorsan….miközben pro és kontra mérlegelek.

 Érzem, hogy még vesztesként is boldogabb lehetek, mint a “nyájösztön” predesztinálta monotonságban.

 Döntöttem. Eladom, elajándékozom, vagy mit tudom én: nekem nem kell.

Enyhén remegő kézzel nyúlok a kávéscsésze felé (igen, ÉN főztem magamnak, mintegy megerősítésként: a feladat azé, aki leghamarabb megtalálja)..Megborzongok, bár kétlem, hogy ennyire hűvös lenne a hajnal. Nem is tudom, fel akarok-e ébredni igazán, és elkezdeni ismét az őrülten hiábavaló agyalást azokról a dolgokról, amelyekkel pillanatnyilag barátkoznom kellene, mégis ellenségként tekintek rájuk. Konkrétan az elfogadásról van szó, mégpedig a VALÓSÁG elfogadásáról.

AZ ÉLET MEGY TOVÁBB, AKKOR IS, HA ÉN SZERETNÉK NÉHA KICSIT LEMARADNI. NEM MÁSÉRT- CSAK, HOGY ÖSSZEKAPHASSAM MAGAM, ÉS KÉSZEN ÁLLJAK AZ ÚJABB KIHÍVÁSOKRA…

 Megint veszítek, pontosan érzem, miként áramlik szét testemben a koffein-nikotin egyveleg (egészségre nagyon ártalmas!-jahhh) bódító ereje- és egyre tisztább a kép. Most már tudom, hogy MEGINT reggel van, szinte ugyanazok a próbatételek várnak majd rám; beugrik, hogy azt mondták a Tv-ben, hogy jövő héten fűteni kell(Te jó ég!)- bezzeg a szomszéd még a tyúkjait sem etette meg, biztos ráér felkelni…nem tudom, ki mit;- Egyáltalán kér-e valaki valamit reggelire?! Pillanat alatt oda a varázs.

Azért szeretem megnézni, hogyan kel fel a Nap (is.) Miközben mosolyogva nyújtózkodik egyet (mint a képeken), vajon gondol-e arra, milyen jó is neki, hogy mindig pontosan tudja, mit kell tennie. Pl. 5:10-kor felkel, 17:20-kor lenyugszik. Semmi extra.

Újabb csészém tartalma belülről, az első napsugarak kívülről melegítenek át. Egy pillanatra határtalanul boldognak és gondtalannak érzem magam.

Szégyellem magam, mert igazságtalanul irigykedem.

A NAP MINDENKIRE EGYFORMÁN SÜT, CSUPÁN AZ EMBEREK TAKARJÁK EL EGYMÁS ELŐL A FÉNYT.

…Amikor felébred, szinte mindig megpróbál halkan odaosonva frászt hozni a még 1 kávé mínuszos fejemre. De jön, lassan ballagva, egyszer csak ott terem- és már nem is kérdés: a “kakajó “lesz Neki előbb, utána nekem a kávé.

Szóval így állunk, 2 éves kis Zsurmikám anélkül szerzett jogosultságot mindenben elsőként az életemben, hogy szinte észre sem vettem. Ő fürdik, és reggelizik először, Neki válogatom a boltban az Általa szeretett egészségesnek tűnő kajákat, Számára vadászok érdekfeszítő gyermekprogramokat, és Vele játszom, ahelyett, hogy másokkal csevegnék.

Rendjén is lenne ez…ment is egy darabig, amíg egyszer csak úgy nem kezdtem érezni, hogy szeretetteljes, ellenálhatatlan mosolyával szinte szolgájává tett, anélkül, hogy tudtam volna.

Ki is bír ellenállni egy ártatlan extrahosszú szempillás esdeklő vágynak?! Én nem. Ezek szerint gyenge jellem vagyok…Hajnalban, vagy késő este mosok- az összes magántatarozást lehetőleg akkor végzem el, amikor Ö még/már alszik, ne adj’Isten nincs itthon.

Mielőtt megszületett, azt képzeltem, minden úgy marad, ahogy volt, csak lesz a kecóban egy gyerekszoba kisággyal, valamint kapunk az Égiektől egy csodálatos Kisbabát, akivel csak annyi a dolog, hogy szeretni kell.

A szeretettel soha nem is volt gond- már születése előtt láthatatlan érzelmi szálak fűződtek közöttünk, örökre egybekovácsolva közös életünket.

Szeretetből Ő az első mindenben most is; ha kér valamit, és türelemre intem (mert azért nevelni kell)- szinte még nekem van lelkifurim, hogy meg kell várakoztassam.

Következetesnek lenni végképp nehéz, mert esküszöm, Neki vannak a legnagyobb krokodilkönnyei a gyermekvilágban…

Nem veti a földre magát és nem hisztizik (nagyon ritkán igen, de ez a korának természetes velejárója)- csak látom, hogy lebiggyed az ajka, és másodperceken belül anyaöl kell, meg puszikák, hogy ne törjön el végképp a mécses.

Szeretem Őt szeretni. Azt akarom, hogy mire felnő, tisztán bevésődve arra emlékezhessen: milyen szép gyermekkora volt, és mennyire szerettük…

Szeretem Őt szeretni, akkor is, ha néha közben önmagamat elfelejtem (pedig sokszor nem ártana egy önölelés), de Ő viszontszeret, ezzel úgy érzem kamatosan kifizeti a pillanatnyi lemondásaim árát.

Nem tudom, mi lesz, ha felnő: asztalos, vagy tanár; élsportoló vagy tűzoltó, katona, (vadakat terelő juhász valószínűleg nem), esetleg űrhajos, vagy BÁRMI: de az biztos, hogy akármiben is teljesedik ki az élete, abban én már csak háttérszereplő maradok.

Szóval, igen, most kell kihasználnom ezt a főszerepet, és ragyogót, megismételhetetlenül hibátlanul jót nyújtanom; nem miatta, hanem Érte.

Szeretem Őt, és nagyobb kincsem nincs is a világon. Ő az én EgyetlenM.