Az egész úgy kezdődött, hogy a fénykép nem azt mutatta, mint a tükör.
Jó, o.k., tudtam én, hogy a 30-as BMI-mel nem vagyok egy sovány alkat; de azért a fotó sokkoló volt. Meglehetősen az.
Olyannyira, hogy még a mérlegem is feketelistára került, amiért csak súlyt (bocs, tömeget) tud mutatni, térfogatot nem.
Igazából sohasem voltam kibékülve az alakommal, de azt hiszem, egy pár évvel ezelőtt feladtam az örökös harcot a súlyommal.
Annak, hogy ez így alakult, számos oka van- és mivel most elsődlegesen nem a kifogáskeresés a célom, nem a miértek megválaszolásán keresztül próbálok kibúvót keresni a hanyagságomra.
Én sajnálom a kövér embereket (magamat kivéve), mert tudom, milyen nehéz minden nap szembesülni a túlsúly problémáival öltözésnél, mozgásnál, tisztálkodásnál.
És megnézem a jó alakúakat; és mindig arra gondolok, hogy “Istenem, ha én egyszer így néznék ki, biztos nem engedném, hogy elhízzak!”
De tényleg biztos ez?
Általában azt tudjuk leginkább megbecsülni, amiért keményen megküzdünk.
Évekig olvasgattam a “fogadd el magad olyannak, amilyen vagy” típusú szövegeket, amelyeket szerintem zömében olyan emberek írhattak, akiknek nem molettként kellett elfogadni magukat olyanoknak, amilyenek.
Ez nem rosszindulat akar lenni a részemről- egyszerűen csak így gondolom.
És végre, VÉGRE: találtam egy igazán jó megközelítést a súlyproblémámra, olyat, amely nem az önelfogadást tartja elsődlegesen üdvözítőnek.
Ehelyett azt mondja: Te tetted olyanná magad, és a tested, amilyen most. Ahogy kinézel, annak fő oka a “FELELŐSSÉGVÁLLALÁS HIÁNYA” .
Sohasem értettem meg igazán Dr. Csernus-t. Néha igen, többször nem. De ez a mondata számomra többet sugallt annál, mint a “fogadd el önmagad” típusú tanács.
Azt sugallja, hogy, ha felelősséget merek vállalni önmagamért és a testemért, akkor igenis megvalósul, amit akarok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: