Blogsorok

Lehet, Te is érezted már úgy, hogy szerető családod és barátaid mellett mégis egyedül vagy.

Egyáltalán nem holmi érzelmi elhidegülésre gondolok…az én sztorim most nem erről szól.

Magányos vagyok, de nem társtalan.

Magányossá a gondolataim, érzéseim, félelmeim megoszthatatlansága tett.

Régebben még sokszor próbáltam eszmecserét folytatni az aktuális élethelyzetemről, véleményemről, vágyaimról, kétségeimről…

Azután, szinte észrevétlenül egyre kevesebb személyes(nek tűnő) info-t osztottam meg másokkal.

Ennek szerintem több oka is lehet:

1. Észrevettem, hogy hallgatóságom zöme a párbeszédünk legelején elkezdett panasz/ujjongás- áradatát befejezve általában egyáltalán nem figyel arra, amit én mond(anék)ok- és szinte belém folytja ez a közöny a beszédet. Már nem akarok mondani semmit. Elköszönünk. Én sokmindent megtudtam róla, ő szinte semmit rólam. Maximum annyit, hogy milyen ruha volt rajtam, és ki voltam- e sminkelve.

2. Vannak olyanok is persze, akikkel tényleg lehet valamelyest beszélgetni, de a sok rossz tapasztalat miatt már nem bízom az emberek nyílt közlésre való reakcióiban. Kiszámíthatatlan. Ha nem is kommunikálják verbálisan a véleményüket az elhangzottakról, az első adandó alkalommal megosztják valakivel. (Tisztelet a kivételeknek.)

Röviden arról van szó, hogy ha egy pozitív helyzetet/eseményt/új szerelmet/ kaparóssorsgyegy- nyereményt/vásárolt ruhát/virágcsokrot hozó férjet említesz- elfogadás vagy együttörülés helyett irigységet váltasz ki.

Az irigy embernél pedig csak egy rosszabb létezik: Az irigy ÉS buta ember.

Másik véglet, ha azt szeretnéd megosztani, ami kellemetlen/rossz/megoldhatatlannak tűnő: mély együttérzés illúzióját keltő szavakat hallasz, mely mögött a kisördög tálcán kínálta kárörvendése lapul.

P.S.: Nem vagyok paranoiás!:)

Sokáig szemeztem vele. Mondhatnám hetente 2-3 alkalommal is  direkt az előtt a kirakat előtt glasszáltam, amelyben ki volt téve.

Napsárgán flörtölt velem, mintegy gúnyolódva a valós és vágyott fürdőruhaméretem felett.

Pár napja rászántam magam, hogy közelebbről is megnézzem magamnak a csábítót.

Üzlet, köszönés, célirányos galopp.

Méretnézegetés. Akciós ár nézegetés. Próba.

A színe még mindig gyönyörű. A fazonja is tetszik.

De nem veszem meg.

Most, hogy felpróbálhattam, valahogy elveszítette a varázsát.

1 hét: -1 kg

 Csodák léteznek; csodaszerek azonban nem.

Természetesen most nem pl. a fitotherápia évszázados tapasztalatokon alapuló gyógynövényeire gondolok, mert azok bizonyos tünetek kezelésében igazoltan hatásosnak bizonyulnak, így némileg csodaszernek is tekinthetők.

Konkrétan a fogyasztószerekről állítom azt, hogy NEM CSODASZEREK.

Lehet, hogy valóban csökkentik az étvágyat, vagy lehet, hogy némileg befolyásolni tudják az anyagcsere sebességét, de csodát nem tudnak tenni.

Azaz nem tudnak lefogyasztani.

Ezt azért merem leírni, mert volt nekem régebben egy kísérletezgetős korszakom- több készítményt is próbára tettem…de valójában csak akkor tudtam súlycsökkenést elérni, amikor diétáztam ÉS mozogtam is. Rendszeresen.

Szóval, nem lebeszélni akarok én senkit, csak eloszlatni azt a tévhitet, hogy egy tea, vagy kapszula, vagy krém önmagában csodát tehet.

Semmi sem tudja megoldani HELYETTÜNK a súlyproblémát- esetleg kizárólag VELÜNK. Ezzel arra célzok, hogy akit jobban segít a fogyási motivációban egy  hazai piacon legális fogyasztószer- az nyugodtan egészítse ki vele az ÉLETMÓDVÁLTÁSÁT.

Amennyiben a lassú, de tartós súlycsökkenés útjára sikerül végre tévelyednünk, annak folyamatosságában létfontosságú a következetes, egészséges táplálkozás, és a renszeres (heti 3-4 alkalom) mozgás.

Olvastam egy blogot, amelyben valaki a futásról ír.

Ez valóban nagyon hatékony zsírégető, és teherbírásnövelő mozgásforma: de vegyünk pl. engem- aki pillanatnyilag maximum 3 kilómétert képes lefutni, közepes tempóban.

Ez nem valami sok.

Épp ezért szoktam tornázni is (a hasizomgyakorlatok a kedvenceim), de őszintén szólva a csípő- és combformáló feladatsor elvégzése még hagy némi kivetnivalót maga után.

Miért?

Azért, mert nehezen NEHÉZ A MOZGÁS IS.

Főleg elkezdeni- és pláne renszeressé tenni az első alkalmat követő egy hetes izomláz után.

Nehéz, de nem lehetetlen.

Akinek nagyon sok feleslege van- annak kezdetben segít a séta is. Tehát nem kell feltétlenül a legmegerőltetőbb dologra gondolni “mozgás” címszó alatt.

A séta akkor a leghatékonyabb, ha intenzív tempójú, és már nem követi étkezés. Tehát legideálisabb időpont a késődélutáni- koraesti napszak. (Annak, aki nem tud/szeretne lemondani a “vacsiról”).

Eltelik egy kis idő (néhány hét)- és meglátod, hogy a CSODA TE MAGAD VAGY: azáltal, hogy túllépve korlátaidon (lustaság, betegség, kedvhiány) igenis képes vagy megújulni.

A tudatos éttrenddel és a mozgással életed részévé válik a fogyás eredményességét elősegítő életmódváltás.

Amennyiben még mindig nem bízol magadban (és abban, hogy sikerül valamennyi súlyt leadnod) tűzz ki egy olyan célt, ami elég motivációt és erőt ad ennek a hosszú és sokszor kilátástalannak tűnő harcaban a kilóid ellen.

– az emberek alapvetően két nagy típusba születnek: bálna és antilop.

Ez persze nem derül ki rögtön az újszülöttkorban, úgy vélem gyakorlati megvalósulása a fiatal felnőttkor vége felé kezd igazából kibontakozni.

Én bálnának születtem, testvéreim antilopnak.

Egyszer komolyan meg kéne beszélnem Édesanyámmal (szintén antilop), miért is vagyok én bálna.

Édesapám is antilop, de az az erősebb hím fajta…

Szóval én vagyok a kakukktojás az alomban, és a miértekre, hiába kérdezném: úgysem kapok választ.

Bálnaként a bálnákkal barátkozom szívesebben. Az antilopok mellett vaskosnak, csúnyának és nehézkesnek érzem magam.

Mégis- volt egy pár évig egy antilop-barátnőm. Szerettem volna olyan lenni, mint ő.

Emléxem, egyszer egy annyira csinos naciba jött dolgozni, hogy azt éreztem, mint még életemben soha: NEKEM IS KELL EGY UGYANILYEN!

Lett is. Együtt vettük meg. Szín, fazon, márka stimmelt- méret nem. /2 számmal nagyobb/

Sokáig hordtam, mert nagyon tetszett- de nem lettem tőle antilop…

Gondolom, mindenfelé kellemesen meleg volt az országban, nemcsak nálunk…azután amikor a reggeli elviselhető 20 fok körüli hőmérséklet délutánra 35 fölé kúszott árnyékban- agyaltam, ha már nem tudunk strandra menni: veszek fagyit Gyöngyszemeimnek.

Ketten vannak, az 2×1 gombóc- lehetőleg PIROS, és olyan “természetes színekben pompázó” cukordrazséba kell mártatni átvétel előtt.

ÉN NEM SZERETEM A FAGYIT. (A jégkrémet annál inkább: a vastag csokimázasakat prefer-(álom)álnám, ha nem szeretnék még jó pár kilótól megszabadulni.

Mert hiszen mi is a jégkrém?! Cukor, zsír, E-betűs adalékok halmaza, és nem utolsó sorban ÉLVEZET.

Szóval én megrögzött jégkrémpárti vagyok, de gyerekként még szerettem a fagylaltot is.

Ezekben a jeges nyalánkságokban (deréknövelő tulajdonságuk ellenére) azért van valami szívderítő is: egy adag ml-ben mindig több, mint gramm-ban. Tehát kissebb tömeghez nagyobb térfogat társul- nem úgy, mint pl. a csokiknál…

“A siker kulcsa: végy elő egy régebbi fotódat, amelyen úgy néztél ki, ahogy szeretnél…”

Gondoltam: mi sem egyszerűbb ennél, irány a fényképesdoboz; és ha már megtaláltam az áhított képet (a javaslat szerint) csak jól látható helyre kell biggyesztenem- és ezáltal mintegy elkezd megvalósulni az önszuggesztív pszichés alapú fogyás.

Kb. egy órányi kotorászás után- már csaknem feladtam- amikor bevillant, hogy a GYEREKKORI képek között kell keresgélnem.

Többek között azért, mert utoljára a kamaszodási hájasodás előtt volt jó alakom.

Ki is rántottam egy jónak tűnő fotót- amelyen még mosolygok is- de egy pillanatra elbizonytalanodtam:

Az o.k., hogy akkor még LAPOS VOLT A HASAM, DE NEM VOLTAK IGAZI CICKÓIM SEM…

Szóval, ha ezt a képet fogom meredten bámulni egy nap 50x, akkor mi lesz?!  Nem akarok -A kosaras mellméretet! Különben is: mit szólna a Párom?!

Rövid gondolkozás után rájöttem, hogy ez a fénykép tehát nem lesz jó.

Ehelyett kerestem egy felnőtt- jókedvűt. Portré- szerűt, test nélkül.

Első lépésben talán elég, ha azt nézegetem: TUDOK (tudtam) MOSOLYOGNI.

Szóval arra voltam kíváncsi (ha már ennyi virtuális kalkulátor létezik), hogy a 163 cm-es magasságomhoz mi lenne a legoptimálisabb testsúly.

Többféle módon, különböző eredményekre bukkantam:

58 kg- ettől is messze vagyok, DE

56,7 kg, 53,9 kg, majd 48,9!!! kg végeredmény kicsit extrémnek tűnik.

Egy bálna nem tud egy angolna fejével gondolkozni:)

Lehet, úgy 60 kg körül majd elérhetőbbnek látszik a 4-essel kezdődő csodaszám…

Okos kalkulátor azt is megmutatta nekem, hogy az 58 kg eléréséhez kb. 32 hétre! van szükség:(- ez naaagyon hosszú idő…

Tegnap sikeres harcot zártam a friss, meleg kenyér vs. ÉN küzdelemben, éjszakai “mostennemkellcsokisgabonapelyhet” frusztrációmat pedig úgy küszdöttem le, hogy élénken magam elé képzeltem a minap látott nagyon csinos nő álomalakját (értsd: úgy állt rajta az xs-s nadrág, mintha ez lenne az átlag harmincas anyukák  mérete…) De mondjuk lehet, hogy neki még nincs bébije, ezért aztán leányalakjában pompázik.

Van, aki szülés után még jobban néz ki, mint előtte. Én meg csak ámulok, hogy 40 kg-jával hogyan képes órákon át tolni azt a bazi nehéz 20 kg-os csodababakocsit…

Az a legnagyobb bajom, hogy a legtöbb sováy ember /ismerős/: ha megkérdezem tőle, mitől ilyen klassz az alakja, azt válaszolja, hogy- “nem tudja, ő eszik mindent rendesen, és sportolni sem szokott…)

A nyálcsorgatásra kitalált wellnessmagazinokban bemutatott hírességek pedig szinte kivétel nélkül diétáznak, és rendszeresen sportolnak…

Jó lenne tudni, hogy számomra mennyi ideig tart az út a kitalált önmagam eléréséig?!

Ha objektíven közelítem meg a dolgokat, akkor nem 32 hétig, hanem egy életen át.

Az egész úgy kezdődött, hogy a fénykép nem azt mutatta, mint a tükör.

Jó, o.k., tudtam én, hogy a 30-as BMI-mel nem vagyok egy sovány alkat; de azért a fotó sokkoló volt. Meglehetősen az.

Olyannyira, hogy még a mérlegem is feketelistára került, amiért  csak súlyt  (bocs, tömeget) tud mutatni, térfogatot nem.

Igazából sohasem voltam kibékülve az alakommal, de azt hiszem, egy pár évvel ezelőtt feladtam az örökös harcot a súlyommal.

Annak, hogy ez így alakult, számos oka van- és mivel most elsődlegesen nem a kifogáskeresés a célom, nem a miértek megválaszolásán keresztül próbálok kibúvót keresni a hanyagságomra.

Én sajnálom a kövér embereket (magamat kivéve), mert tudom, milyen nehéz minden nap szembesülni a túlsúly problémáival öltözésnél, mozgásnál, tisztálkodásnál.

És megnézem a jó alakúakat; és mindig arra gondolok, hogy “Istenem, ha én egyszer így néznék ki, biztos nem engedném, hogy elhízzak!”

De tényleg biztos ez?

Általában azt tudjuk leginkább megbecsülni, amiért keményen megküzdünk.

Évekig olvasgattam a “fogadd el magad olyannak, amilyen vagy” típusú szövegeket, amelyeket szerintem zömében olyan emberek írhattak, akiknek nem molettként kellett elfogadni magukat olyanoknak, amilyenek.

Ez nem rosszindulat akar lenni a részemről- egyszerűen csak így gondolom.

És végre, VÉGRE: találtam egy igazán jó megközelítést a súlyproblémámra, olyat, amely nem az önelfogadást tartja elsődlegesen üdvözítőnek.

Ehelyett azt mondja: Te tetted olyanná magad, és a tested, amilyen most. Ahogy kinézel, annak fő oka a “FELELŐSSÉGVÁLLALÁS HIÁNYA” .

Sohasem értettem meg igazán Dr. Csernus-t. Néha igen, többször nem. De ez a mondata számomra többet sugallt annál, mint a “fogadd el önmagad” típusú tanács.

Azt sugallja, hogy, ha felelősséget merek vállalni önmagamért és a testemért, akkor igenis megvalósul, amit akarok.